Hamvasodok

Jó nekem így Hamvas. Nem kell nekem értelmezni, nem kell nekem magyarázni. Nem az kell nekem, akinek Te ismered. Nekem Ő kell, aki az enyém, aki nekem szól, és velem beszél. Aki egyedül az enyém. Bátortalanul, de tudatosan, tudásának hatalma, mi rám sújtja igazságomat. Aki lettem, bár nem akartam, és aki lehetek, bár nem is remélem, mert Ő belém vájja tudását és tisztaságát az időnek, és az időben a változó öröklétnek, mi változatlan, és mindenkor igaz. Annak ismerem, és ismeretemben erősít, acéloz, tüzel, és kiegyenesíti derekam. Nem bátorságot ad, dehogy! Világosságot. Kivasalja a vasalatlan ingem, szemöldököm ráncait elsimítja, és mosolyra kényszerít. Arra, ami csak szeretetből gyulladhat fel, és csendet bír bennem teremteni. Körülöttem és rajtam eluralkodva, megnyugtat.

Már bírok sétálni, és sétaközben nem vagyok magányos. Beszélgetek, és beszélgetésemben időnként oldalba bök, rám fújja füstjét, felém kacsint, és huncutul rám mosolyog. Azt mondja: „már érted? Mert én nem, csak érzem, de ez az érzés az, mi megnyugtat, és engedi tollamat szántani az üres papírlapon, mely incselkedik velem.” Nyugalma, és a világra felülről, kívülről, mellőle rákönyöklő huncutsága az, ami megragad. Természetes egyszerűséggel körmönfont gondolatai, melyek csak leírva kelnek életre. Ha kimondotta volna, már nem lenne velem, hogy leírta, rám aggatta. Nem hagyatéka. Elnyújtott létezése. Az időtlenségben. Ő, a változó, változatlanná lényegült. Egy darabja az örökkének. Míg én élek. Majd leülök a helyére, hogy érezzem a jelenlétben. Lesütött szememmel felidézem. A pohár és az üveg csilingelő összezörrenése, míg a másik kezében a füstölgő cigaretta vége. Elsárgult ujjai között. A lugasban, félhomályban iszom magamba az együttlétet. Mi szótlanul telik, mégis ezeréves bölcsességben. Nincsen a tájban semmi, mi e földhöz kötné éppen, egyedül ez az asztal, a lugas, a recsegő székek, a hamutartó; a jelenléte. A többi idegen, közönyös természet.

Nem is értem. Dolgozik, hogy megéljen, alkot, mert alkotása az élet, lélegzése. Furcsa természet, nekem mégis Valaki, részem. Karnyújtásnyira tőlem, szinte elérem. De mégsem. Ilyen lenne akkor is, ha élne. Nem hiányzik, mindent itt hagyott, úgy, ahogy élte. Még visszajön, nem várom, de érzem, hogy egyszer betéved. Csak egy pohár vízért jöttem, érvel majd. És én ránézek, én egy pohár borral vártalak, a jobbik félével. Összemosolygunk, és Ő átölel, mint a testvérem. Szíve melegével.