2010. augusztus 16., hétfő

Szent István ünnep – Pomáz város ünnepe is!

Aki történelmében nagy tragédiákat megélt, annak még jobban kell tisztelnie - szeretnie ünnepeit!
De csak az éli át a tragédiát, aki magáénak érzi! Innen indulva kell bírnunk, feltekinteni Szent István királyunkra, aki ráadásul városunk védőszentje is! Ebből eredően merjük kimondani, hogy Szent Istvánhoz nekünk hűségesebbeknek kell lennünk, és örökségét jobban tisztelni, őrizni és megtartani, mint másoknak. Bizony, közelebb állunk hozzá, ennek bizonyítéka az is, hogy e város őrzi Szent István ereklyéjét, amiről nagyon kevés szó esik, és bármi is az oka, de szégyenletesen elhallgatjuk. Pedig büszkeséggel kellene erről szólnunk, sőt, őrizni kellene e nemességünket, mit a lélekből kellene táplálni, hogy szentté tehessen, és megszentelje ez az örökség városunkat, minden lakóját, minek elsősorban Szent István tiszteletében kellene kifejeződnie, de ezzel együtt, és szorosan összekapcsolódva Krisztus Anyaszentegyháza iránt is. Amiről, ha elmélyülten gondolkodunk, akkor az egymás és a földünk iránti elkötelezett tiszteletben, és szolgálatban kellene megnyilvánulnia - Szent István szavait megélve: „Minden ember egyenlőnek van teremtve!” Amit az egyénből, önmagamból kell értelmeznem, hogy én sem vagyok többre, mint mások. Nekem kell szolgálnom a közösséget, és nem fordítva, hogy engem szolgáljon a közösség. És, ha mindannyian – választott tisztségviselőktől a legkisebb polgárig mindegyikünk - ezt az életfelfogást, el leszünk képesek sajátítani Szent István példája nyomán - nem várva, hogy a másik kezdje el -, akkor leszünk méltók az ereklyére! 
Mert nekünk az ereklyét nem féltenünk kell másoktól, hanem őriznünk kell, méltósággal, hogy mások is, a mi életünkön keresztül tiszteljék, eszükbe se jusson, hogy tőlünk elbitorolni akarják! Bizony, életigenlőkké kell lennünk, de ehhez magunknak kell elsősorban a magunk életét tisztelni, hogy másokban kivívjuk – kiérdemeljük - a mi életünk iránti tiszteletet!
El kellene kezdeni. Városunk iskoláiban minden diákot meg kell ismertetnünk Szent István örökségével, a fiához intézett intelmekkel, ami azon túl, hogy a magyarság alapműveltségéhez kell, hogy tartozzon, de erkölcsi, morális személyes értékünkké kell tenni. És ugyanakkor, a felnőttek körében is el kell kezdeni e kincsünk elmélyítését, értékközpontunkba kell helyezni Szent István tanait! Rendszeres, közművelődés szintjén kell tanítani, közkinccsé emelni (ami az által, hogy közös, nem értéktelen, és ne veszítse az által értékét!), mit eddig agyonhallgattunk, végre kincsünkké váljon, hogy Nemzetünk általunk is felemelkedjen! E városnak küldetése van, hogy nemzeti tudatunkat elmélyítse, és felemelje az ősök által megszentelt szintre! Nekünk hinnünk kell abban, hogy a múltunkból eredően van a jövőnk, melyért a jelennek van felelőssége. És ezt a felelősséget nem ruházhatjuk át senkire, ezt nekünk kell terheivel együtt viselni, miközben szeretünk, szeretetre vágyunk és szeretetben fogantatunk, vállalunk új életeket, akik a jövőért születnek, és nem nekünk, a mának!
Ha már városunk Szent István terén, egy olyan Szent István szoborral büszkélkedhetünk – mert minden értékünk annyit ér, amennyire mi büszkék vagyunk, amennyire értékünknek tekintjük (!) – amely egyben a Magyar Szentcsaládot ábrázolja, akkor merjük kimondani a Család tiszteletét is, mely a közösség legszentebb sejtje kell, hogy legyen, melyre egy közösség épülhet, és melyre építkeznie is kell! Hát legyen az a város, családszerető város. Kellenek azok a meghatározó jegyek minden közösségnek, melyekről felismerhetik! Nem szabad anonimekké lenni, minden közösség erejére szüksége van Nemzetünknek! Hát ideje végre, hogy ez az alvó város felébredjen, élettel telivé legyen, amiben az életet a gyermekek, és az édesanyák családszerető melege, csacsogása, nevetése, és az édesapák gondoskodó szeretete jelentse!
És, ha most, idén, augusztus 20-án, bárhol is hallgatjuk meg a Magyar Himnuszt, úgy vágjuk magunkat vigyázba, mint aki nem csupán hallgatja, hanem, mint akinek élete, sorsa is az. Benne hitet téve szűkebb pátriája, városa mellett is, és így otthonával a Hazája, Nemzete mellett is! Mi mindannyian, együtt, Szent István álmát, tervét vagyunk hivatottak megvalósítani! Ennek voltak elkötelezettek Kölcsei is, Vörösmarty is, a mi szüleink is, és minden ősünk is, de remélem, egyetértünk abban, hogy utódainkra is ezt szeretnénk örökíteni, hogy amit szerettünk volna, de nem sikerült elérni, azt ők elérhessék, mint közösségünk tervét, Szent István nyomában!

És ezt, nem azért mondom, mert választás előtt vagyunk. Hanem azért mondom ki, mert ez az ünnep arra késztet, hogy elgondolkodjak, elmélkedjek valami többről, mint amivé a mindennapok zűrzavara, kicsinyessége, szegénysége összezsugorít. De azért is mondom, mert rövidesen a város vezetését nekünk meg kell választanunk. Kit válasszunk, és kit választunk? Mert választani kell, a felelőtlenség, a közönyösség, és a közömbösség már eddig megtapasztalhattuk, hogy nagy kárt okoz! Amiből kitörni csak úgy lehet, ha a magam értékrendjét a közös értéknek részévé emelem, és nem rendelem a fölé! Kívánom, hogy most sikerüljön, nekünk, Pomázon élőknek. Egyben kérem azokat, akik ebben az elhivatottságukban nem biztosak, és nem lehetnek e hitben elkötelezettek és alkalmasak, azok ne is induljanak választott tisztségért!