Boldog Meszlényi Zoltán Felemelésére

Október 23.

A mi nap kérdeztem egy ismerősömtől, hogy mit fognak ünnepelni 23-án. Nem szemtelenségből kérdeztem, hanem azért, mert én az 56-os ünneplést cinikusnak tartom.

Mit is ünnepel a Nemzet? Egy elbukott forradalmat? Egy meggyalázott, megalázott kort? Vagy csupán gyászoljuk azokat, akik áldozatokká váltak? Én magam, csak a legutóbbit tudom értelmezni. Azt is szégyenkezve. Kifejtem, hogy miért.

Ha mi, újkori Magyarok, egy forradalomra, annak eszméjére akarunk emlékezni, akkor azt az eszmét tisztelnünk, követnünk kellene, melyet megélhetnénk már vagy 20 éve, de nem tesszük, sőt, kevesen vagyunk, ill. vannak, akik egyáltalán tisztába vannak azzal az eszmével! Mert, egy elbukott forradalomból, ugye más nem marad, mint az eszme, amit nem sikerült véghez vinni, bizonyítani, hogy életképes, tehát csak álom maradt és marad már mindörökre.

De nézzünk szembe önmagunkkal, tudunk-e, lenne-e olyan eszme, amiért képesek lennénk úgy küzdeni, mint küzdöttek elődeink, apáink? Miért nem oly egységes a Nemzetünk, hogy küzdeni, kiállni bírjon egy hitében? Egyáltalán, ma Nemzetünk tudatos létezéséről beszélhetünk?

Mondhatjuk, hogy az elmúlt rendszerek, korok tudatosan verték szét társadalmunk erejét képező közösségeket, pontosan – ma új nevén már így hívják – a globalizáció érdekében, mert hiszen a mai kor globalizációnak nevezett hatalmi struktúrája sem más mint a korábbi volt, egy központosított hatalom érdekeinek kiszolgálása. Ahol az egyéni érdek csak szólam, a demokratizmus csak színpadi koreográfiaként van jelen. Elsikkadnak a nemzetek (kulturális, gazdasági, erkölcsi, stb.) érdekei, ahogy a szocializmusban a kommunista népérdek felülírt nemzeti érdeket. Egy erős, lelkében, tudatában és fizikumában egészséges nemzet ezt nem hagyja, nem hagyhatja, mert egységében hisz – ami nem igaz a Magyarra, már 100 éve biztos, hogy nem. Megosztottak és szétszórtak, jócskán züllöttek vagyunk, amelyet legjobban igazol a korrupció mérhetetlen elterjedtsége, a teljes társadalmunkat, minden szinten átszövő általánossága. Amit, hogy az egyén érdeke fenntarthasson, tovább mélyíti azt, és hazugságokkal igazolja is. Örvény szerűen mélyül a korrupció gonoszsága.

Megítélésem szerint ma oda jutottunk, hogy akkor lesz jogunk ünnepelni, ha már képesek leszünk magunk sorsáról magunk dönteni. De ahhoz egy általános és a társadalmunk minden egyes kapcsolatrendszerére kiható erkölcsi megújulásra volna szükség! Ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy újra kellene építeni nemzetünket, meg kell fiatalítani, újra kellene egy hatalmas demográfiai robbanás! Ahhoz, hogy demográfiai robbanás lehessen megint csak az a feltétele, hogy erkölcsileg új alapokra építsük gondolkodásmódunkat. Nemzetépítő vezetőre van szükség, akit erején túl a magasságbeli erő is segíti, mert ember ebben a káoszban már képtelen rendet teremteni.

Nem is vagyunk képesek ünnepelni, hiszen ünnepeink folyamatosan tüntetéssé válnak, lázadunk. Valami hiányérzet van bennünk, mit fel nem dolgoztunk, mert azzal eddig még senki nem foglalkozott, és csak esszük egymást, vélt és valósággá változtatott igazságokkal szenvelgünk, és e szenvedés – mely hasztalan, iránytalan és értelmetlen – megbetegít bennünket. Képtelenné tesz, hogy ünnepeljünk.

Addig bizony – jobb esetben - az áldozatok is csak áldozatok maradnak, de nem lesznek szemünkben hősökké, pedig megérdemelnék, kijárna nekik, hogy hősökként tiszteljük őket, akik a Nemzetért vállalták a maguk feláldozását. De a hősök lehetnének azok, akiket példaként tisztelhetünk, akik odaállíthatók az új nemzedékek elé - a média által csinált sztárok helyére -, akiket nem csak felsorolunk egy-egy ünnepen, mert mondani kell valamit, hanem, személyiséggel is ellátjuk, életet, életteret adunk Nekik, hogy tisztelni lehessen őket. Mert „sokkal mélyebbre aláztattunk meg, a halálos fejsze sokkal gyilkosabban tétetett a derekunkra, semhogy részigazságok segíthetnének rajtunk. Magyarságunk leglelkében van megtámadva: csak az egész újjászületés válthat meg bennünket.” Ez nem ma hangzott el, Sík Sándor 80 éve, már 1928-ban mondja, egy Ady – ról szóló elmélkedésében.

Míg erre nem kerülhet sor, mert sort nem kerítünk erre, Ady 100 évvel ez előtti, 1909-ben íródott sorait ismételgethetjük, amit az Ázott széna-rendek fölött c. versében fogalmaz meg, szomorúan, csalódottan, mégis reménnyel:

Vesszen itt mind, trágyázzon földet

Jövő évi nagy virradatra:

Nem vagyunk sem rendeim, sem én

Méltóak a napra.

2009 őszülő nyár

Ismeretlenül kopogtatok a jövő ajtaján,
mikor még múltammal sem bírok.
Bátorság, vagy merészség inkább?
Nem, ez elhazudott jelenvalóság!
Párnázott szobákban őrzik,
vagy már feledték ők is,
inkább, mint merjék vállalni,
mit csak felvállalni kéne múltunkból
tisztelettel, és alázattal.
És még mindig csak siratom,
még most is, húsz év után!
Azért felelősök nem vagyunk,
mit ránk hagytak az ősapák;
ránk, mi érdemtelen unokák,
kik értékét fel nem ismerve
rázzuk le magunkról a múlt porát,
mit viselni kéne csak, szerényen.
Így lettünk tékozlók, hűtlen haramiák.
Gyötörhet most már a vád,
apja bűnéért büntetik a fiát!
De, hogy ne bűnhődjön értem az unokám,
megkeresni kéne évszázados ládafiát,
leporolni mindegyik oldalát,
és felolvasni az ünnepi asztalnál!
Végig venni minden egyes sorát,
Isten, Nemzet, Haza – érteni, muszáj!
Valahova tartozni végre kéne már!
Nekem tisztulni kezd a szó:
éhezem, azt, hogy azonosság!
Ahol van Istenem és Hazám,
ahol van bátyám és komám,
ahol a nemzedékek együtt mondják az imát,
nem titokban, szégyellve, hogy Mi Atyánk!
Félelemből nem terem virág, dús keblű kalász,
mind ezt feledni - új tavaszt vár a napsugár!
Itt az ősz, a földeket eső áztatja már,
e zsíros föld új vetésre vár, van elég munkás?
Nem a mi dolgunk az aratás!
Dolgunk e földön mégsem kevés,
a vetés és a betakarás, mit a sors diktál,
és kérni munkánkra az ég Urát,
áldassék, szentelje be lépteink nyomát!

Csupán egy kép

Bádog köpönyeges, rozsdás ébredés,
álmosan csordogál az öreg őszi szél,
didergős, csipás, mégis huncutul mesél:
volt mikor kacagott, a másnapos remény!

Lám! Már az emlék is derűt ígér,
pedig a nap sejtetni sem engedi melegét.
Elnyújtózik a reggel: lassan múlón ráér.
Nem félti, hogy bárki is helyébe lép.

A harang szava – korábban táncra kért,
most, időzik vagy kettőt, mire egyet ér.
Mintha sajgón fájna tolni az idő szekerét,
csak csoszog - szörcsög, köhög - nem is lép.