2008. június 30., hétfő

Üzenem Eperjes Károlynak

Hazudhat lelkem, de minek,
attól az éj nem lesz sötétebb,
sem a csend mélyebb.
Inkább Veled megyek;
holdbéli tájon, mint idegen,
osonva, lépteidet keresem.
Mégsem oly idegen a táj.
Amíg csak előttem jársz,
érzem lábad nyomát
- mint kötéltáncos
a manézsnak oltárán,
ott fenn a magasban,
még, ha meg is áll -
mibe lépnem megnyugvás.
Utolérni?
Akkor megfognám kezed,
és Veled énekelném a zsoltárt.
Milyen megnyugvást hoznál.
Neked nem, csak nekem
lenne több ez,
mint egy zsolozsma reggelen,
mi az álomból kiemel,
és a végtelen magasságokhoz terel.
Majd ha kezed elengedem
sem remeg többé.
Most már folyvást pereg, csepeg,
mint forrásnak hűs lehelete,
mi pezsdíti képzetemet,
frissíti emlékemet,
míg csak Hozzá elérkezem.
Köszönöm életedet!

2008. június 26., csütörtök

A Világ szabadsága

Az óceán szélén ülve lógatom lábam, és végig tekintek a világon, csak úgy. Nem kritikusan, csak szemlélődve. Látom az Istent, ott a végtelenben, szétterülten a természetben, érzéstelen. De nem érzéketlen! Vigyázó szeme mindent felismer, mint az egyedüli jelent, észrevétlen; annak, ki nem keres, de látható, megfogható, és felfogható annak– és azzal dialógust teremt – aki folyton folyvást ráfigyel. Mert állandóan jelel, minden pillanatában van üzenete, legfeljebb én, nem érzékelem. Mert a világ elvonja tekintetem, zsibongásával, erőszakos, ideges hivalkodásával, önazonosságának bizonyításával. Lám:
- a természet csúcsán ott az Ember, aki mérhetetlen unalommal, türelmetlenséggel követeli a hatalmat magának, pedig senki másnak nem jutott belőle ebben a világban. És küzd önmaga faja ellen, mit kerget, űz, veszetten, hogy teremtsen békétlenséget. Ott dübörög a fellegekben, a föld mélyébe hatol, hogy megteremtse hatalmát a másik ellen. Furfangosságot ébreszt, ez ma a szellem, míg a lelkét megfeledten hurcolja, hazugságokkal megteremtve maga igazát. Új világot akar, melyet maga teremt, ki akarja hagyni Istent, mi lehetetlen. Mert számára kényelmetlen, hogy van, aki helyette uralja a rendet, amibe neki kell elfoglalni a helyet, tisztelettel. Dühöng, vicsorog, ül rajta a gonosz, az állandóan acsarkodó végzete, és már azt hiszi, hogy ez az élete, aztán mindennek vége lesz. Így hazudik magának a gyáva, miközben kicsúszik alóla szabadsága, melyet kapott, hogy ne legyen kínja a mindennapok kínlódása, mely fájdalmas, és követelődző, ha enged csábításának. Mert nem kéne. Élhetné napjait Isten szeretetében, gyönyörködve a természet szépségében, magának javát nem keresve, és meg nem utálva azt, mi neki lett teremtve. Milyen egyszerű lenne!
- Ha azt, kit Isten hatalomra termett, azzal a másik nem feleselne, hozzá lenne engedelmes, mint Istentől rendelt főnemeshez. De az, aki hatalom erejét elnyerte, hatalmától meg nem részegedne, szolgálná azt, mit kezébe tettek, és a dicsőségre felvezessen mindent, mert egy a célja, hogy feladatának megfeleljen. Ám az, kik arra nem érdemes, erőszakkal hatalmat ne kergessen, sőt, ne követeljen.
Mert az alázat nemesi kegyelem, mit gyakorolhat minden közember, aki hitéből ki nem kelve, Istennel nem feleselve, jövendőt az üdvösségben lelhet. Mert hite, hogy a földi élet vándorlás, mely zarándoklat az örök életbe vezető úton, hova megérkezni a boldogság, és a lélek teljességének érdeme. De oda, egyedül a zarándok út vezet! Amire az Ember érdemes, csak lenne magában elég hit, ahhoz, hogy a végtelen rá figyel, és hív. Nem követel. Nem kényszer az Ember érdeme, bár elérhető, ha a hívásra felel, és még szeretni is képes Vele, ki maga a szeretet - azzal, hogy csak ad, akkor is, ha tudja, hogy cserébe semmit nem várhat, nem kap. A végsőkig hiszi az embert jól termő fának. Ez az Ő szabadsága: ha el is téved tőle, bármikor visszatalálhat az Ember. Csak merni kell kimondania, hogy tévedtem.

2008. június 19., csütörtök

Morgolódó vitázó magam


A roskadozó ajtófélfának dőlök,
háttal, hogy ne lássak, és ne halljak,
csak magamban, ezzel a féktelen paraszttal
vagyok, szokatlanul ismeretlenül.
Próbálom érteni dünnyögését,
méltatlankodó ellenvetését,
mivel minden állításommal vitatkozik.
Engedetlen és béklyót nem tűrő mihaszna!
De még, ha volna haszna, annak,
hogy ellenkezésével szitokszót hallat.
De nem. Ez már az öreg, együgyű fajta,
ki szeretne, de a csököny nem hagyja,
mi belé lett vasalva.
Csak érteném, hogy mit akarhat,
vagy ez csupán az ösztönt nyargalja?
Sajnálnám, ha a szellem így kifagyhat,
hogy képtelen uralni testét a barma.
Mert még, ha állat volna;
de hát, ember bőr van rajta!
Igaz, töredezik, repedezik, jajgat,
de foltozni mégsem akarja.
Hát úgy látom, engedni kell annak,
aki még ma képes arra.
Az ajtófélfára egy nagyot csapva,
megfordulok, a világba bele kapva,
fütyörészve – mint egy suhanc ötvenes fajta,
megyek dolgom után kajtatva.

2008. június 14., szombat

Benned akarok kivetkőzni …

… magamból.
A holdtöltét várom, mikor minden kiderül:
A sötét a sötétbe olvad, a világos elkülönül,
nekem pedig választanom kell a kettő közül.
Rejtőzködni akarok, arra kerget ösztönöm?
Vagy veszettül irtózva, a világra megyek.
A kettő együtt, ott, és akkor, nem lehet.
Az lesz magamnak, a mában a feleletem;
mire bár rákérdezhetek, de nem lesz felelet.
Egyszerre csak egy lehet, mi cselekvő üzenet.
Istennek,
Embernek.
Nem érzelem, nem szereplő értelem,
egyedül a lélek mélyéből feltörő jel, a végzetem.
Onnan vissza nem térhetek,
ha elfárad lábam, letérdelek,
görcsösen összekulcsolom kezem,
az égre emelem tekintetem,
szótlanul esdve, rebegve, könnyezem.
Míg nem rólam az út pora lepereg,
múltamból mindent eltemetek,
csak az előttem lévő szűk ösvény lebeg,
míg meg nem érkezem.

2008. június 1., vasárnap

Vasárnapi kegyelem


A harang ma sűrűbben szól,
vasárnap van.
Mit megszentelnek azok a napok,
melyekben a szorgalom
uralkodott.
Ha vágytam mára szentelt napot!
Mert nem magától van.
Az Isten az, ki beszüremlik,
ha hagyom, és ott vagyok.
Én vagyok keret, de övé a tartalom.
A világló mécses én vagyok,
melege az, az isteni irgalom.
Hát hitemhez társuljon alázatom,
akkor a kegyelemnek ajtót nyitok,
még ha nem látom is, Ő ott topog.
És így, mi lett a hetedik napom,
lesz kezdet,
mivel egy új hétre indulhatok.