Ha kívülről nézem - Az ember, ha már nem az

Isten dicsérő rigmusa a természet,
nem hátrál meg az emberi természeten,
mely káromló, dölyfös és kufár.
De van benne valami, mégis …
mit magányában sem mer kimondani.
Szépsége, mit megpróbál elrondítani,
mert mi természetes, az nem emberi!
Festi: hogy magának tetsszen;
illusztrálja, ha nem elég, farigcsálja,
míg nem ráismerhetetlenül mesebeli
képzelet szülte természetéhez nem illik.
Már eltorzult módon gondolkodik,
mindenről, mi már csak bohó idill.

Erőszakos útján nem lehet megállítani.
Rohan zavaros, zajos önigazolásába,
kreált, kicsinyes mediált mesevilágába,
mit - ha összedől, újra rak, analitikusan,
építőmesterével – féllábú a félszeműnek őre;
van ki gazdagan jön ki belőle,
de a többség, örvény húzta pőre,
soha semmi sem lesz belőle.
Mert álarca mögül, nem lát ki tőle,
történetét is megírhatná a sors előre.
A megsemmisülés kudarca: hamvait beöntik vödörbe,
sírját nem állják már körbe,
élete eggyé válik a köddel.

Tömegek tűnnek el így örökre,
akiknek már nem volt szülője,
csak egy kolonc, kit ha már nem kell, ellöknek,
sőt, gyermekeik is ebben nevelődnek!
Azokban vajon mi öröklődhet?
Az ember, milyen esendőn felelőtlen!
Önzőn, tulokként tör érdemeire előre,
nem méri magát egy boldog jövendővel.
Pedig a test, mi először tér az anyaföldbe,
majd a szellem követi, mert az sem időtlen!
Hát mivé lesz a hetven év szerzeménye,
mit érnek e földön szerzett dicsőségek?
Talán gyűlöletté válnak utódok kezében.

Bizony, a halál után, semmit nem érnek.