(válasz barátomnak, ki nem hitetlenül, de nem bír megbékélni az Egyház történelmi valóságával)
Krisztus Egyháza nem önmagában van! Csak, és kizárólagosan Krisztuson keresztül lehet megérteni és elfogadni. Minden bűnével és minden szentségével együtt. (Ahol a bűn az embertől való, a szentség Istentől!)
Arról a Krisztusról beszélek, aki azt mondta, a bűnös emberért jöttem![1]. Egyértelmű, hogy tisztában volt az Ember állapotával, állagával. Ismeri az Embert, sőt azért kellett eljönnie, mert Isten látta, hogy eljött annak az ideje, hogy megváltásával megmentse az Embert. Isten látása a szeretet látása, aki aggódik, és félti az Embert attól, hogy elkárhozik, jobban félt, mint mi magunkat. Mert előre látó, és mindent egységben lát.
Isten megszabadító, megváltó cselekedete viszont csak akkor hathat rám, akkor terjed ki rám, ha én magam - az emberke, rádöbbenek, megélem bűnösségemet. Azt a végtelen töredékességemet, melyet a teremtői végtelenségben ismehetek csak fel. Ha Isten csodálatára, végtelen szeretetére és jóságára nem vagyok képes rácsodálkozni, azt felismerni, akkor az azt jelenti, hogy nem tudok magam korlátain felülemelkedni, abból kitekinteni. Töredékességembe bele vagyok töppedve, bele vagyok száradva, melyből nem is akarok már, vagy nem is tudok már kiemelkedni. Annyira el vagyok foglalva emberségemmel, gyártott, kreált elméleteimmel, hogy az igazság megismerésére képtelenné válok. Ha így van, akkor azt jelenti, hogy magam tárgyiasult – önző szeretetén kívül a másikat szeretni képtelen vagyok. Csak azt szeretem a másikban, ami nekem jó, amit szerethetek. Pedig a szeretet ennél mélységesebb, gazdagabb értelemre vágyik.
Ha Istenben tudok megragadni mindent, akkor még magamat is tudom szeretni, elfogadó szeretettel, még akkor is, ha reális valóságában ismerem fel magam: még bűnösségemmel együtt is, hiszen engem mindenestül ismerve szeret Isten. Egyedül Ő előtte vagyok átlátható, átvilágítható, mi bűnös és mi jó bennem. Mi álságos, és mi valóságos, sőt, mi az, ami igaz! Sokszor, nagyon sokszor csalódni kénytelen vagyok magamban, mikor ráébredek, hogy bűneim elleni harcomban ostoba voltam és eredménytelen. Milyen határtalan az örömöm, mikor mind ezt oda tudom nyújtani Istennek, mikor ráismerek, hogy milyen senki és semmi vagyok Benne! És ez a Benne az, ami szeretetet ébreszt, megbocsátást mások bűnössége iránt, és elfogadásra kényszerít. Nem keresem már a szálkát szemében, csak Istent.
Szóval, a bűn és a szentség találkozási pontja Krisztus Egyháza, ahol – és én értelmezésemben egyedül itt– a szentségi szeretet az, mely a bűnt oldja, magába olvassza, megsemmisíti, melyet a megváltás tett kézzelfoghatóvá az Ember számára. Ettől kezdve van módja az embernek megbocsátani a másiknak. Mert ha Isten megbocsát, márpedig a szeretet végtelen irgalmas: nem ítélni jöttem – mondja Jézus[2] , akkor én, aki Istent látom, és Hozzá akarok hasonló lenni – lelki ember akarok lenni, mert nem tudom nem szeretni, nem ítélkezhetek! Az Egyház tanítása ez, melyben az ember botorkál, és ha tudja is, hogy hogyan kéne, nem mindig sikerül. Isten Szent Lelke viszont működik, melyet az Egyház részeként a hit által vallok, és élem, és bűnbánatomban visszacsatolok, mint hogy engedve a bűnnek, mind mélyebbre sodródom.
Az Egyház - Krisztus családja is e földi létező valóság, mely Isten által ajándékozott szabad akarattól terhelt, vagy szárnyaló. Attól függően, hogy a bűn ereje erősebb e, vagy a szentségnek enged utat a közömbösség, a közönyösség, az együgyűség, a rosszakarat. Ha Krisztus Egyházát nem az ember felöl, de az Emberért cselekvő Isten szeretetén világítom át – a hit fényében, melyet a szentlélek táplál -, akkor rá kell, hogy jöjjek: „én vétkem!”, de vétkeimtől Egyházában akar Isten megszabadítani, elkötni. Béklyómtól szabaddá tenni, hogy ne a bűnösségem éltessen, hanem Isten szeretete. És, ha ezt el tudná az Ember fogadni, kevesebb lenne az erőszak és az elfojtott erőszak: a depresszió, a meghasonlás.
Bátorítok minden embert, ki ellenérzéssel van Krisztus Egyházával szemben, Krisztust lássa meg (fedezze fel) benne, ne az Egyházat! És akkor, Krisztus Egyháza, vele együtt éltesebb, erőteljesebb, dinamikusabb lesz, Istennek is tetszőbb.
Jézus szavait felismerve, mikor arra int, hogy ne ítéljetek[3], kell értenem a liturgiában lévő közös gyónás, és a személyes szentgyónás közötti különbséget, valamint a gyónási titok lényegét. A közös gyónás nem szentségi cselekmény, míg a szentgyónás – ahogy nevében is áll – az egyik szentség a hét közül, az Egyházunk rendje szerint.
Jézus, mikor tanítványait felruházta a megbocsátás hatalmával, szentségi rangra emelte azt, ugyanakkor abból a gondolatából kiindulva, hogy azt cselekedjetek másokkal, mit szeretnétek, hogy veletek is tegyenek, mondja, hogy ne ítéljetek, nehogy titeket is megítéljenek! A szeretet logikáját tanítja nekünk szavaival, melyre építi azt a közösséget, mit hátrahagy a világ idejére, melyben apostolaira és utódaira bízza munkájának folytatását. Tehát, ha hívőnek, Krisztuskövetőnek tartom magam, aki számítok Isten irgalmára, a megváltás elnyerésére, akkor Krisztus rendjéhez kell tartoznom, mely emberi - földi útját járva gyarlósággal, halad Krisztus nyomában, mely magában rejti Krisztus igazságát. De ebben a közösségben úgy, hogy nem ítélkezem, de magamban törekszem arra, hogy kiszűrjem a bűnt és gyarlóságot – tudva, hogy törekvésem ostoba kapálódzásom, mert folyton megbotlok –, az egyén és közösség irányában a megbocsátást gyakorlom, mely alázatot, önfegyelmet, önmérsékletet, szelídséget követel tőlem. Megélt közösségi létem így a szeretet dominanciája, vagyis irányító erejévé válik, erősítve ezzel Krisztus közösségét, Krisztus jelenlétét, mely tulajdon képen nem több mint teret engedek a Szentlélek működésének. Az Egyháznak ez a kohéziós ereje az, mely egyesül a tudatos emberi hittel és váltja örökérvényűvé létezését.
Az ember, az egyén tudatos odaállása Krisztus mellé az, mely közösséggé teszi Krisztus Egyházát. Az, aki kívülállóként bírálja az Egyházat, szeretetteljes sajnálatomra - és így imámra számíthat, hogy töltse el őt is Isten hitének ereje, és végtelen szeretetének melegsége. Fogadd el bűnösségedet, bocsáss meg embertársaidnak, és fogadd el, hogy Jézus Krisztus a Te megtérésedért is jött!
Az Egyház, melyet Jézus alapított Istenben, de az Emberre építve, tudta, hogy örökké változó, mert teremtmény, és a változásában hordozza bűnösségét is. De ezzel a tudásával akarja magát kinyilvánítani nekünk, ez a mi utunk, melyet mi magunk teszünk magunk számára göröngyössé, sajnos. De ha elutasítjuk az Egyházat, akkor Krisztust utasítjuk el, ha Krisztust utasítjuk el, akkor azt a kegyelmet, irgalmat utasítjuk el, mely Isten szeretete, és mely általunk akar életté lenni.
Krisztus Egyháza nem önmagában van! Csak, és kizárólagosan Krisztuson keresztül lehet megérteni és elfogadni. Minden bűnével és minden szentségével együtt. (Ahol a bűn az embertől való, a szentség Istentől!)
Arról a Krisztusról beszélek, aki azt mondta, a bűnös emberért jöttem![1]. Egyértelmű, hogy tisztában volt az Ember állapotával, állagával. Ismeri az Embert, sőt azért kellett eljönnie, mert Isten látta, hogy eljött annak az ideje, hogy megváltásával megmentse az Embert. Isten látása a szeretet látása, aki aggódik, és félti az Embert attól, hogy elkárhozik, jobban félt, mint mi magunkat. Mert előre látó, és mindent egységben lát.
Isten megszabadító, megváltó cselekedete viszont csak akkor hathat rám, akkor terjed ki rám, ha én magam - az emberke, rádöbbenek, megélem bűnösségemet. Azt a végtelen töredékességemet, melyet a teremtői végtelenségben ismehetek csak fel. Ha Isten csodálatára, végtelen szeretetére és jóságára nem vagyok képes rácsodálkozni, azt felismerni, akkor az azt jelenti, hogy nem tudok magam korlátain felülemelkedni, abból kitekinteni. Töredékességembe bele vagyok töppedve, bele vagyok száradva, melyből nem is akarok már, vagy nem is tudok már kiemelkedni. Annyira el vagyok foglalva emberségemmel, gyártott, kreált elméleteimmel, hogy az igazság megismerésére képtelenné válok. Ha így van, akkor azt jelenti, hogy magam tárgyiasult – önző szeretetén kívül a másikat szeretni képtelen vagyok. Csak azt szeretem a másikban, ami nekem jó, amit szerethetek. Pedig a szeretet ennél mélységesebb, gazdagabb értelemre vágyik.
Ha Istenben tudok megragadni mindent, akkor még magamat is tudom szeretni, elfogadó szeretettel, még akkor is, ha reális valóságában ismerem fel magam: még bűnösségemmel együtt is, hiszen engem mindenestül ismerve szeret Isten. Egyedül Ő előtte vagyok átlátható, átvilágítható, mi bűnös és mi jó bennem. Mi álságos, és mi valóságos, sőt, mi az, ami igaz! Sokszor, nagyon sokszor csalódni kénytelen vagyok magamban, mikor ráébredek, hogy bűneim elleni harcomban ostoba voltam és eredménytelen. Milyen határtalan az örömöm, mikor mind ezt oda tudom nyújtani Istennek, mikor ráismerek, hogy milyen senki és semmi vagyok Benne! És ez a Benne az, ami szeretetet ébreszt, megbocsátást mások bűnössége iránt, és elfogadásra kényszerít. Nem keresem már a szálkát szemében, csak Istent.
Szóval, a bűn és a szentség találkozási pontja Krisztus Egyháza, ahol – és én értelmezésemben egyedül itt– a szentségi szeretet az, mely a bűnt oldja, magába olvassza, megsemmisíti, melyet a megváltás tett kézzelfoghatóvá az Ember számára. Ettől kezdve van módja az embernek megbocsátani a másiknak. Mert ha Isten megbocsát, márpedig a szeretet végtelen irgalmas: nem ítélni jöttem – mondja Jézus[2] , akkor én, aki Istent látom, és Hozzá akarok hasonló lenni – lelki ember akarok lenni, mert nem tudom nem szeretni, nem ítélkezhetek! Az Egyház tanítása ez, melyben az ember botorkál, és ha tudja is, hogy hogyan kéne, nem mindig sikerül. Isten Szent Lelke viszont működik, melyet az Egyház részeként a hit által vallok, és élem, és bűnbánatomban visszacsatolok, mint hogy engedve a bűnnek, mind mélyebbre sodródom.
Az Egyház - Krisztus családja is e földi létező valóság, mely Isten által ajándékozott szabad akarattól terhelt, vagy szárnyaló. Attól függően, hogy a bűn ereje erősebb e, vagy a szentségnek enged utat a közömbösség, a közönyösség, az együgyűség, a rosszakarat. Ha Krisztus Egyházát nem az ember felöl, de az Emberért cselekvő Isten szeretetén világítom át – a hit fényében, melyet a szentlélek táplál -, akkor rá kell, hogy jöjjek: „én vétkem!”, de vétkeimtől Egyházában akar Isten megszabadítani, elkötni. Béklyómtól szabaddá tenni, hogy ne a bűnösségem éltessen, hanem Isten szeretete. És, ha ezt el tudná az Ember fogadni, kevesebb lenne az erőszak és az elfojtott erőszak: a depresszió, a meghasonlás.
Bátorítok minden embert, ki ellenérzéssel van Krisztus Egyházával szemben, Krisztust lássa meg (fedezze fel) benne, ne az Egyházat! És akkor, Krisztus Egyháza, vele együtt éltesebb, erőteljesebb, dinamikusabb lesz, Istennek is tetszőbb.
Jézus szavait felismerve, mikor arra int, hogy ne ítéljetek[3], kell értenem a liturgiában lévő közös gyónás, és a személyes szentgyónás közötti különbséget, valamint a gyónási titok lényegét. A közös gyónás nem szentségi cselekmény, míg a szentgyónás – ahogy nevében is áll – az egyik szentség a hét közül, az Egyházunk rendje szerint.
Jézus, mikor tanítványait felruházta a megbocsátás hatalmával, szentségi rangra emelte azt, ugyanakkor abból a gondolatából kiindulva, hogy azt cselekedjetek másokkal, mit szeretnétek, hogy veletek is tegyenek, mondja, hogy ne ítéljetek, nehogy titeket is megítéljenek! A szeretet logikáját tanítja nekünk szavaival, melyre építi azt a közösséget, mit hátrahagy a világ idejére, melyben apostolaira és utódaira bízza munkájának folytatását. Tehát, ha hívőnek, Krisztuskövetőnek tartom magam, aki számítok Isten irgalmára, a megváltás elnyerésére, akkor Krisztus rendjéhez kell tartoznom, mely emberi - földi útját járva gyarlósággal, halad Krisztus nyomában, mely magában rejti Krisztus igazságát. De ebben a közösségben úgy, hogy nem ítélkezem, de magamban törekszem arra, hogy kiszűrjem a bűnt és gyarlóságot – tudva, hogy törekvésem ostoba kapálódzásom, mert folyton megbotlok –, az egyén és közösség irányában a megbocsátást gyakorlom, mely alázatot, önfegyelmet, önmérsékletet, szelídséget követel tőlem. Megélt közösségi létem így a szeretet dominanciája, vagyis irányító erejévé válik, erősítve ezzel Krisztus közösségét, Krisztus jelenlétét, mely tulajdon képen nem több mint teret engedek a Szentlélek működésének. Az Egyháznak ez a kohéziós ereje az, mely egyesül a tudatos emberi hittel és váltja örökérvényűvé létezését.
Az ember, az egyén tudatos odaállása Krisztus mellé az, mely közösséggé teszi Krisztus Egyházát. Az, aki kívülállóként bírálja az Egyházat, szeretetteljes sajnálatomra - és így imámra számíthat, hogy töltse el őt is Isten hitének ereje, és végtelen szeretetének melegsége. Fogadd el bűnösségedet, bocsáss meg embertársaidnak, és fogadd el, hogy Jézus Krisztus a Te megtérésedért is jött!
Az Egyház, melyet Jézus alapított Istenben, de az Emberre építve, tudta, hogy örökké változó, mert teremtmény, és a változásában hordozza bűnösségét is. De ezzel a tudásával akarja magát kinyilvánítani nekünk, ez a mi utunk, melyet mi magunk teszünk magunk számára göröngyössé, sajnos. De ha elutasítjuk az Egyházat, akkor Krisztust utasítjuk el, ha Krisztust utasítjuk el, akkor azt a kegyelmet, irgalmat utasítjuk el, mely Isten szeretete, és mely általunk akar életté lenni.
[1] Mk 2,17 - Jézus meghallotta és így válaszolt: "Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket." Lk 5,32 - Mert nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket, hogy megtérjenek."
[3] Lk 6,37 - Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek. Ne ítéljetek el senkit, s akkor benneteket sem ítélnek el. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak.
Bejegyzések
