Pentekosztész

Pünkösd – a lélek térnyerése.
A tudat ráébred – végre,
hogy mi meg nem fogható, lélek!
Terjed - a szél lendületével
(csak, hogy nem a test ellenére;
az átadás, az élet erejével!).
Közöny, akadály elől kitérve,
rábízza magát ember tekintetére,
- ki oly földi, és sérült, és sértett.
Ő türelmes, az idő rá nem mérhet
sürgetőn hatalmat, vagy vétket.
Hol, hallják, esdőn kérik, ott éled,
fekélyt, görcsöt, férget átéget,
nem tűr aljas, vagy bárgyú ellenérvet,
mindent felülbélyegez szeretetével.
Nincs benne hamis érdek,
csak egyedül a Szent,
a megszentelő kényszer;
a földtől elszabadító szemérem,
a szabadság végtelen művészetével.

Pünkösdi Lélek

Kifogyhatatlan, magában teljes
Erő, a végtelen szeretetben
Észrevétlen, alázatában még sem téved
Élet, a hit lendületével
Esszenciális szemérem
Szellem rám vetülő fénye
Az, aki van, még sem féltékeny
Éget, perzsel - hamvát utol nem éred
Mindent átjár a szél leheletével
A Lélek túlvilági rezdülése
Kiből minden szépség éled
A rügy, minden élet reménye
Fátyol, titkok teljessége
Elfut általa erőtlenséged
Mozgása sosem ér véget
Szertelen a tökéletessége
Benne nincsenek kérdések
Bír a lelkek ismeretével
Galamblelkű szelídsége
Nyughatatlan a reményben
Nyugalma árad minden rezdülésben
Teremtő minden teremtményben
Kitér taszító erőtérben
Mikor rád lel, semmit nem érzel
Minden tudás benne fészkel
Ajánlása soha nem védjegy
Csak az Ember az, kinek érvel
Ha felfedezem-imádnom kényszer!