A lét és a valóság

Az emberi dimenziók között e két fogalom, nem egyező. Mert a lét, a létezés egy folyamatban lévő cselekvést jellemez, míg a valóság egy megtörtént pillanat állapotát fejezi ki. A valóság az élet szinonimája, mint egy történet, amely lezajlott, vagy éppen zajlik az időben.
A létezés időtlen. A létezésem a kezdetektől van, mely magában hordozza az eredetet, az igazságot, a hagyományt, mely tiszta és eredendő, még a teremtés előtti állapot, amelyet még nem érintett meg a bűn, a korrupció. Ami maga az Isten, akinek a gondolatában, szellemében létezünk bűn nélkül, csak a szeretetben. Az Isten szeretete nem az, ami hatalmas, erős, és elvárja a tiszteletet, de az, ami alázatos, tapintatos, feláldozó, „ahogy semminek útjában nem áll”. Még azt is elfogadja, hogy az embernek szabad akarata legyen! Nem követelődző, és nem igazságtalan, mert olyan igazság birtokában van, mely igazságot nem kell féltenie senkitől és semmitől. Az Isten által teremtett világ, képtelen felérni Istenhez, és ahhoz a tökéletességhez, melyben igazsága van. Ez a szeretet bizonyossága, amelyhez tartozni akarunk, amelyhez a tartozás minden vágyunk, és amit tévesen, de üdvösségnek nevezünk, és ami olyan közeget teremt, mely vágya az emberiségnek, tudva, hogy az az ideális élettér számára.
De annak a tudásnak hiányát szenvedi az ember, hogy Isten nélkül az ideális életteret megvalósítani képtelen!

Városmisszió

Modern szóhasználat a misszió, de ez nem valami új dolog, és ne hagyjuk magunkat elkápráztatni a divattól, mert a Kereszténységünk nem szabad, hogy divatot képezzen!
Egyszerűen arról szól, hogy tanúságtevők legyünk, élni kell kereszténységünket, felvállalni. És ha ezt megtesszük, eleget teszünk a missziós elvárásoknak.
Nem hittérítőnek kell lennünk, először, és legfőképpen magunknak kell Keresztényekké válni. Szeretnünk megtanulni Isten szeretetével, Jézus példája nyomán, tanítását felfogni, megérteni és életté változtatni. Még akkor is, ha a világ nem válaszol rá, vagy nem úgy válaszol rá, ahogy azt hiúságunk elvárja. „Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból!” /Fil 2,3/
Addig csak képmutatók lehetünk, a képmutatás senkit nem vonz. Feladatunk tehát: legyünk tanúságtevő keresztényekké!

Fellélegezni

Láncot és súlyt érzek bokámon
Míg derekam húzza a közöny,
Mi folyton folyvást itt dübörög.

Már a nap sem melegít, mint egykor.
Csak izzasztón tépked, és gyötör
Nem akarom, de a sárba gyömöszöl.

Az az elharapott gyáva félelem
A rám nehezedő világból szemen köp,
Öregedő emlékekből rettegőn hörög:

Csak harcolni, küzdeni ne keljen most.
A holnap? Ki bír e naptár fölött
Gondolni rá, ily gyötrelmek között?

Míg én remegőn a holnapra révedek,
Ahol a mostannál mélyebb a gödör,
Mélyéről utókor vízhangozza a csömört.

Az időt kéne tenni kitárt tenyerünkre,
Elkergetni, ki fejünk felett éhezőn köröz,
Saroglyába gyűjteni erőnket és gyönyört.

Körtáncra próbát tenni, betanulni azt,
Egyként fellélegezni, és hagyni, aki bölcs,
Hogy vezessen új mezőkre, mint tették az ősök.

Koppányok ne tépjék ketté álmaink!
Itt egyedül István törvénye szent, és örök,
Melyen ez eddig istenek irgalma őrködött!

Ki az ember?

Az ember egy élőlény a világmindenségben? Én, mint ember, hitem szerint akarom azt hinni fajunkról, hogy a legnemesebbek, legtöbbre érdemes élőlények vagyunk. Igen többre akarom tartani magunkat a minket körülvevő mindenségnél. Mert hiszem – nem csak tanultatásomnál fogva, de tapasztalásomból is, - hogy mi egyedül vagyunk képesek szabad akaratból cselekedni, hinni, és érezni. Vagyis hármas összetevőnk van: anyagi, szellemi, és érzelmi.

Anyagi létünk az a test, melyet szüleinktől kaptunk, és mint öröklött anyagi részecske öröktől fogva létezünk, mert hordozzuk őseinket is önmagunkban, melyet majdan átadunk gyermekeinknek, akik már minket is hordoznak magukban, de megismételhetetlen énünk az elmúlásban, az anyagi világmindenségben – az atomizált részeként – azzal eggyé válva annak örökös részei maradunk.

A szellemiségünk, mely közvetve tanultatásunk és tapasztalásunk eredményeként van, és alakítja közvetlenül a környezetünket, közvetve a világmindenség szellemiségét, így alkotó és alakító ereje a világmindenségnek, és direkt módon közreműködik abban addíg, míg jelen vagyunk itt. Közvetetten szellemiségünk hordozza - tapasztalásunk által – szüleink és nagyszüleink szellemiségét, melyet örökül kapunk akarva, akaratlan. De azt – akarva, akaratlan – ösztönösen, és tudatosan adjuk tovább utódainknak. A szellem, mely tudatosan él bennünk, felelősséggel is jár. Felelősségünk és személyes értékrendünk az, mely meghatározza tudatos cselekvésünket, azokat a jellemvonásainkat, melyeket tudatosan tanítunk, adunk át életünk folyamán környezetünknek, utódainknak. Bírjuk ezt a felelősséget? Azon túl, hogy élünk ezzel a lehetőséggel, olykor nem élünk vissza ezzel? Ez is a felelősségünk, hogy megtaláljuk a mértéket, ami nem terjeszkedik túl magunkon, és telepszik rá másokra. Szellemiségünk része a helyes önismeret, mely törzse szellemiségünknek. Szellemiségünk ágai, mint lombos fa ága: tapasztalásunk, erkölcsünk, szerzett tudásunk, nyelvtudásunk, szakmai ismereteink, érdeklődési körünk szerzett tudása, vallásunk, meggyőződésünk, környezetünkhöz való viszonyunk, - a teljesség igénye nélkül, hogy befejezzem a sort –érzelmeink fölötti hatalmunk.

Mert szellemünk nélkül érzelmeink szabad folyása besorolna bennünket a világmindenség egyhangú, természetes hierarchiájába - mely eredendően nem demokratikus. A szellemi képességeink fejlődésének kulcsa, hogy képesek legyünk rácsodálkozni a minket körülvevő világra – mely képesség fejleszthető, és ez szülői felelősség – és ezt a képességünket érzelmi világunk gazdagsága jellemzi. A rácsodálkozás, mai szóhasználattal nem más, mint érzelmi énünk egy élményt exponál, beéget memóriánkba – tudatunkba, tehát a benyomást átemeli tudati létünkbe.

Talán okfejtésemből rá tudtam világítani arra, hogy milyen csodálatos összhangban van az Ember hármas éne, mely tiszteletet követel. Ki iránt? Elsősorban az ember, mint létező faj iránt, másodsorban az egyén – minden egyes személyiség iránt, aki egyedüli és megismételhetetlen létező, akivel a találkozás tudatom alatti élményt okoz, ami bennem pozitív, vagy negatív élményt kelt, pozitív, vagy negatív megtapasztalást eredményez, akinek élménye beépül egyéniségembe, akitől már nem az vagyok, mint voltam a vele való találkozás előtt. Akarva - akaratlan! Szellemiségünk kell, hogy döntsön arról, hogy az adott személy kapcsolatrendszerünkbe, élményrendszerünkbe hol kap helyet.

Még egy gondolatot meg kell említenem Az Emberrel kapcsolatban. Befolyásolhatósága, alkalmazkodóképessége. Talán ebben is egyedüli lény az ember, ahogy képes alkalmazkodni környezetéhez, annak ellenére, hogy tudata, tudatossága a meghatározó, és irányításra, uralkodásra hajlandó eredendően. Mégis azon erőknek, melyek feletti hatalmát még nem képes gyakorolni, kényszerűségből, az élni akarás ösztönéből hajlandó alárendelni magát, és elfogadni. De az is lehet, hogy alárendelése abból fakad, hogy a világmindenség eredendően hierarchikus felépítésű, melyet tudva tud. Ennek ellentmondani látszik az Isten, mint felsőbb rendű (magasabb dimenzióban létező) elleni tiltakozása, mégis mellette szólni enged az, hogy végső elkeseredésében, elbizonytalanodásában Istenre talál.

Az ember befolyásolhatósága mérhetetlen, ha szellemi lénye nincs hármas összetevőjének csúcsán. Az az, ha tudatos lénye nem képes uralkodni és irányítani életének folyását. És ez az a sérülékeny pontja az embernek, mely sebezhetővé teszi saját fajtájával szemben, és ez az amit saját fajtája ki is használ, ha sérült az erre hajlamos egyéniség.