Fellélegezni

Láncot és súlyt érzek bokámon
Míg derekam húzza a közöny,
Mi folyton folyvást itt dübörög.

Már a nap sem melegít, mint egykor.
Csak izzasztón tépked, és gyötör
Nem akarom, de a sárba gyömöszöl.

Az az elharapott gyáva félelem
A rám nehezedő világból szemen köp,
Öregedő emlékekből rettegőn hörög:

Csak harcolni, küzdeni ne keljen most.
A holnap? Ki bír e naptár fölött
Gondolni rá, ily gyötrelmek között?

Míg én remegőn a holnapra révedek,
Ahol a mostannál mélyebb a gödör,
Mélyéről utókor vízhangozza a csömört.

Az időt kéne tenni kitárt tenyerünkre,
Elkergetni, ki fejünk felett éhezőn köröz,
Saroglyába gyűjteni erőnket és gyönyört.

Körtáncra próbát tenni, betanulni azt,
Egyként fellélegezni, és hagyni, aki bölcs,
Hogy vezessen új mezőkre, mint tették az ősök.

Koppányok ne tépjék ketté álmaink!
Itt egyedül István törvénye szent, és örök,
Melyen ez eddig istenek irgalma őrködött!