Bátorít a holnap

A sűrű rétek közül kikandikált a nap,
a holnap. Mert én annak láttam,
és a remény, mi mára már fogyni készül.
Mert szétzilálta a történések sora,
az emberáradat, ki belém avatkozott.
Kérés nélkül, magát mutogatva, erőszakosan.
Mi megbénít, blokkol, és visszatart,
attól, hogy szeretni bírjak.
Árnyat és napot, és holnapot.
Félek, és kicsinyhitűen toporgok,
mert nem találok rá Istenre, ebben
a zajos rengetegben, önkívületben.
Mi személytelen, és hivalkodó,
alázat nélkül kicsapongó, züllött.
Korrupt, a velejéig, zsigerből,
vakon kapálódzó, és erőből hazudtol.
Elbujdosom, csendre vágyom,
hol Isten a magányom, és párom,
hol nincsen megrontásom.
A világ zajától távol, bár messze még
a negyvennapos bujdosástól,
mikor éhem, szomjam az égből
nyeri el sóvárgásom beteljesedését.
Ott megtisztulásra vágyok, hogy újra
bírjak mosollyal vinni minden átkot.
Tarisznyámba rejtve, eldugva a világtól,
- a szégyentől van csak pirulásom -
hogy eléd tegyem, kérve bocsánatot,
hogy szeretetedben legyen tisztulásom,
minden bűnökre megigazulásom.
Ha bennem, talán kívülem is a világ szebb lesz.
Félre vonlak, és ünnepelni kezdek,
azokkal, kik Veled egyek, és Benned
lehetünk egyek, feltétel nélkül, szeretetben.
Minden nappal egyre beljebb,
szelídítéssel a rengetegben,
hogy az ember egyre feljebb
merészkedni merjen a fellegekhez,
hol Isten kitárt karjaiba eshet.