Termékeny világ (a válság széljegyzete)

Meg kellene torpanni, egy pillanatra felnézni: mi van - van benne felelősségem?

Az Ember válságát éljük minden válságban. Önmagával kerül válságba minden válságban az ember. Kudarc, eddigi útja rossz irányba vitt. Változtatni kell rajta, gyökeres változást sürgetnek sokan. De a gyökerek fogalmát értékeljük, értelmezzük, hogy közös nevezőre jussunk, hogy legalább a diagnózis felállítása legyen helyes. Nem arra gondolok, hogy úgy, mint eddig, mutogassunk az okokra, a vélt okokra, az önmagam mentegetésére, a mások felelősségének árán. Rendteremtésről beszélek, ahogy a takarításnál is: elkezdem az elhervadt virágok kidobásával, a vázák elmosásával, a portörléssel, onnan elindulva, ahol állok, és egyre nagyobb teret szerzek vissza magam körül, melyet felügyelek. Helyére teszek mindent, majd kirázom a poros terítőket, kiporszívózom a szőnyegeket, feltörlök. Mind ez nem kerül pénzbe, vagy legalább is nem kell rá sokat fordítani, mert a magam érdekében teszem, magamnak teszem. Igaz, mindenek előtt kell, hogy legyen bennem fogalom arról, hogy rend, tisztaság, mi is az! E nélkül esélyem sincs arra, hogy rendet tegyek. Ha eddig eljutok, akkor még mindig kevés, hiszen azt is tudnom kell, hogy minek hol a helye, hogyan képzelem el a rendet, milyen rendben érzem jól magam, illetve ismernem kell azt a kiindulási helyzetet, melyet feltételezek ahhoz, hogy azt helyreállítani szeretném. Mert vannak olyan adottságok, körülmények, melyek meg nem változtathatók, melyekhez alkalmazkodnom kell, melyeket el kell fogadnom feltételként.

Amikor már a helyzetet ismerem, és rájövök, hogy önmagamban határokkal bírok, felmerül az ötlet, hogy segítséget hívok, hogy belátható időn belül a rendet újra elérhessem. De, ha segítséget hívok, akkor nekik is el kell mondanom, hogy mit szeretnék elérni, mi a célom azzal, majd el kell érnem náluk, hogy az én elképzelésem mellé álljanak és segítsenek abban, amit magvalósítani szeretnék. A segítségeim így lesznek munkatársaimmá, céljaink közösek lesznek, eszközeink adottak, erőink összeadódnak, így eredményesekké válunk, majd az eredményeink örömeiben is osztozunk. Közös lesz a dicsőségünk.

A mai válsághelyzetben az a téveszme, az a helytelen felismerés, hogy mindent anyagi problémának tekintünk, és az anyagi problémát valaki másnak a nyakába akarjuk akasztani. Pedig az, hogy Nemzetünk értékei elfogytak, kiüresedtek, értéküket vesztették abból ered, hogy akik tehették elkótyavetyélték, akik tehették azok pedig mind ezt hagyták. A felelősség közös, és e felelősség nem anyagi felelősség, hanem erkölcsi, morális. A társadalmunk, Nemzetünk nagy hiánya abból az erkölcsi értékvesztésből ered, hogy Nemzete iránt nem rendelkezik elkötelezettséggel, úgy is mondhatjuk, hogy kicsúszott talpa alól a talaj – melyet érthetünk jelképesen is, de érthetünk szó szerint is. A mi nap egy bevásárlóközpontban figyeltem meg, az árú a földön hevert, a vásárló a kocsiját tolva kikerülte, megnézte jól, de le nem hajolt érte. Nem volt köze hozzá? Tulajdonilag, anyagilag nem, mert nem volt szándékában, hogy megvegye, de az az árú, mégis nem volt oda való, ahova került. A vásárló leértékelte annak munkáját, aki azt árúvá tette, aki azt a polcra kitette, és aki azt szerette volna, hogy azt valaki értékén maga hasznára elvigye, megvegye. Magunk értéktelenítjük el magunkat eszközeinken, értéktárgyainkon keresztül. Magunkat leértékeljük! Amíg az az árú a polcon van, addig az erkölcsi érték, ha a földre kerül, leértékelődik, értékét veszti, és ezt az értékvesztést én mondom ki, aki nem hajolok le érte, és nem teszem vissza a helyére – miközben észre sem veszem, hogy magam is vesztek értékemből! Így van ez akkor is mikor valamit balkézről akarok megszerezni, mikor adót csalok, mikor becsapom a másikat, stb.

Igen, alapvetően magamban kell értékrendemben rendet teremtenem, ahhoz hogy magam körül is rendet követelhessek meg, és, hogy a rend elérése érdekében társakat tudjak szerezni a terv megvalósításához.

Mi lehet értékrendem sarokköve, pillére, mely mások számára is – legalább egyesek, akik számomra fontosak, akikre számíthatok – elfogadható, mely olyan elv, mely nem sajátom, hanem mások számára is hosszú távon elfogadható, mely közös értékként elfogadható? Ha Nemzetben gondolkodom, akkor vissza kell nyúlnom a történelembe, oda, ahol a Nemzet értékpillérei megállták az idő próbáit, melyek tartalmazzák a közösség, és a közösség tagjai számára is azokat az értékeket, melyek a jövő számára is mutatnak egy irányba, melyek jövőképet adnak, és melyek erőt adnak a mában ahhoz, hogy érdemes, lehet és tudunk is vállalni ezért áldozatot is. Rá kell ismerni az embernek, hogy erkölcsi értéket nem előzhet meg anyagi érték, ez ellentmondás, és egymást gyengítő hatás. Azt is ki merem jelenteni, hogy nemzetellenes, hiszen a Nemzet önmagában erkölcsi érték, természetfeletti érték, nem anyagi, nem materiális értelemben értelmezhető érték!

Jelen Hazánk végtelen gazdagsággal bír, e gazdagságát kell felismernünk, felvonultatnunk, és elfogadni úgy, hogy ez, Nemzetünknek ajándéka, mely javakért nem mi dolgoztunk meg, nem elődeink <<>> azokat, a legegyszerűbb tavaszi virágtól kezdve a legutolsó vízcseppig minden természeti kincsével, állatvilágával és adottságával kaptuk, ajándékunk, melyet mint ajándékot kell tisztelnünk, szeretnünk, őriznünk, használnunk, óvnunk és gondoznunk. Mind ezeken felül vannak azok a szerzett kincseink, melyeket elődeink hoztak létre és tették érzékelhetővé gondoskodásukat, szeretetüket e Haza iránt. Nem könnyű, de nekünk ezt az egységet kell látnunk, átfogadnunk, és értékelnünk, szeretnünk; miközben használjuk, hozzá tesszük magunk képességei szerinti értékeinket: növeljük erkölcsi értékét a jelenben lévők gondosságával, mely tiszteletet követel, és érdemeket szerez az utókor számára. Számunkra a múlt olyan érték kell legyen, mely nemesít, melyre építkezhetünk, és melyre ültethetjük utódaink neveltetését. Nekünk érdemeket kell szereznünk az őseink nyomán, melyre feltekinthet az utókor.

A válságunkból egyetlen kivezető út van, önmagunk felértékelése, önmagunk elfogadása, őseinkre való feltakarás, melyből ki kell emelnünk a jóakaratot, azt a természetfeletti igazságot, mely örök érvényű és állandó, egységes, minden egyes személyre is egyenlőképpen tekint és írja le az erkölcsi értékrendet. A szilárd alap olyan elv kell legyen, mely mindenkire egységesen érvényes, mely alól senki nem vonhatja ki magát, hiszen egy életünk és egy halálunk van, melynek ura nem az ember maga, hanem a teremtés és létezés ura, akinek döntése minden anyagi érdektől, ideológiáktól és izmusoktól is mentes.

A természet minden erőforrása a Teremtő kezében van, ezt az embernek el kell fogadnia, akár tetszik számára, akár nem. Ezt alapállásnak, sarokkőnek kell tekinteni. A természet törvényeit az ember nem befolyásolhatja - talán nem is ismeri, csak feltételezi. Egy rendnek a része az Ember, melyben mozgásterét körülhatárolja a Teremtő, ezt tiszteletben kell tartani, és el kell fogadni, ebben a mozgástérben kell a rendjét a szabad akarat ismeretében alakítani és tökéletesíteni. Ez mindenkori követelmény is az Emberrel szemben, mely nem váltható pénzre, egyéni anyagi értékre, mert az, a közösség elleni, a világ elleni bűntett.

Az az államférfi, aki ezt az értékelvűséget felismeri és ennek nyomán képes Nemzetét irányítani, vezetni, több mint politikus. Mert a politikus nem vezető – csupán bot csinálta kiskirály, míg egy bölcs államférfi vezető. Egy erkölcsileg elértéktelenedett, - mert elértéktelenített - Nemzetet megnevelni, visszahelyezni értékeibe – hogy a léttudat állapotába kerüljön újra - csak egy vezető államférfi képes, ez vezethet ki válságunkból.