Mi egy élet?

- Még sötét az éj, didereg a fény, de mocorog, serken a lét, várja az ébredést.

- Szikrázó hajnal, melyet a fényesség reménnyel ragyog be. Megmosdatja keresztségében, hogy a fényességről ne feledkezzen meg.

- A reggel áldón mosolyog, bizalmat csepegtet a még sarjadó bizonytalanságba. Az ébredés pompája pirosló álmokat kerget, hogy életre keljen.

- A délelőben kibontakozó erő, az alkotás örökségét tölti a sziporkázó világba, melyet átsző a vágy, és a gyönyör felfedezése.

- A déli haragszóval rádöbben magányosságára, önmaga hiányosságára. Mire elkondul, már hunyorog, és bágyadtan szenderül újra álmaiba, hol a sokaság erejével győzedelmeskedik magányán.

- Mire a délután keltegeti, már magányát felváltja a természet zsongása, mely megelégedetté, önmagában elteltté teszi. Ahogy öregszik a nap, a teljesség józanító ereje kezd úrrá lenni rajta. Érzelmei csitulnak, csendesednek, majd felfedezi a világ gazdagságát. Kezdi megtalálni helyét, megérteni a törvényszerűségeket.

- Estére – hogy a nap erejétől távolodik – ereje fogyni kezd, ráébred végességére, megajándékozottságára: nem önmagában, nem önmagáért, nem önmagának van. Léte része egy örökségnek, mi meghívása, megajándékozottsága. Mi a jelenben elkezdett, és a végtelenben kibontakozó értékké válhat, ha képes magát szétosztani, szétszórni, átadni annak a teljességnek, melyben lehet csak tökéletes, és örök érvényűvé.