Magyar ünnepi rapszódia

Én kipenderült kedvem de víg!
Míg foszladozik az idő fejem felett,
búslakodni nincs kedvem.
Csak foszladozzon, vénüljön!
Ki bír, táncba részegüljön,
eleinkbe belenemesüljön!
Ki Magyar, meg ne szégyenüljön,
de szégyen e szóra se kerüljön!
Mert bizony … de ne most!
Se papír, se irgalom nem lenne elég.
Pozsgás arcokba asszonyok csókoljanak,
kart karba fontan daloljanak,
fájó múltat beletapossanak,
csízmájuk sarka döngölje laposra.
Mind, ki jajgatni mer, elzavarjanak!
Dalolj magyar, ha vérzik is a talpad!
Dalolj!
Hogy uraknak legyen savanyú az arca!
Telve a vér indulattal,
a gonoszság itt jár fondorlattal,
De Te, a bánatod mulassad!
Majd, ha az ünnep órái elmúltak,
ráérsz, hogy sorsodat sirassad.
Ráérsz!
Nem mész sokra a haraggal,
bűn a bűnre nem sarkalhat,
de találj helyet igazadnak,
kelj egybe igazakkal!
Ne sirassuk már, mi elveszett!
Addig nem tettünk ellene,
szégyenünk, hogy volt olyan fejezet,
de ne kísértsen a kor szelleme,
s ne üldözzük többé a végzetet!
Egységben legyen a hatalmad,
mitől félnek a hatalmak,
mi erejükből szót kicsalhat.
Bennük ne higgy, csak magadban!

Gondolatfoszlány

>

„Mélységes komolyságot és felelősséget ád ez élet minden mozzanatának az a tudat, hogy itt minden tett és minden állásfoglalás az örökkévalóságba nyúlik”. (Schütz Antal: Krisztus)

Mi is a halál? Letisztulás. Lényegre törés. Leveti burkát a lélek, mi termés, mi ott rejtőzik láthatatlanul a burokban. Mint mikor a gesztenye beérik, ledobja tüskés, zöldből barnába aszalódott, elszáradt burkát, és a fényes, érett, egészséges, acélos csonthéjas mag lehull belőle. Ha a termést megtámadja valami, nincs módja beérni, burkával együtt, éretlenül hullik le, rohad el a termés burkában, és válik enyészetté, érdemtelenül, haszontalanul.

Egyedül – e világban, mely az élet fája – az Ember az, ki maga válhat maga érdemeként a világ hasznára, avagy kárára. Jó terméssé, vagy romlott, értéktelenné, enyészetté. De még az Ember sem kapott rá hatalmat, hogy e méltóságáról önmaga bizonyosságot szerezhessen, de ígérete, bizonyossága sorsáról bizony van, melyet vagy érdemeként vesz, vagy elutasít. Itt dől el az Ember, mint egyén sorsa: jó terméssé lesz, vagy sem! Önérvényű, vagy más javát keresővé. Mert bizony a gesztenye sem azért lesz édes, mézes, - és még gyógyhatásúvá is -, mert az neki jó, hanem azért, mert teremtője annak szánta, ki benne kedvét leli, az Embernek! Ha körülnézünk ebben a világban, mely bőséges áldásával az Ember kedvét keresi – közvetve, vagy közvetlenül – bizony rá kell eszmélnünk – Embereknek – arra, hogy valaki bennünket nagyon szeret, nagyon keresi a mi kedvünket, örömet akar szerezni nekünk.

Akkor én, az Ember miért vagyok? Az én létemmel kinek örömét kell keresnem, kinek dolgom, hogy örömet okozzak? Ugye, én sem csak azért élek, hogy magam élvezetét keressem, aztán eltűnjek az enyészetben, hasztalan, érdemtelen, parazitaként? Valakinek, valakiért lennem kell! Gyümölcsöm, termésem nálamnál méltóbb dicséretére, áldására, örömére kell legyen! Az én termésem, melyet érlelek, üdvösségem kell legyen, aki ezzel az egész világért – mit használatomra kaptam, hálát adok, köszönetet mondok Teremtőmnek. Méltóságom, hogy a test – a burok – elsorvadását, elhalását, megsemmisülését követően kibontom termésemet, átadom lelkemet Teremtőmnek: legyek a Te örömödre, köszönöm, hogy akarsz, hogy hasznodra lehetek!

Fájó világ

Hasad az ég, rettenetes fájdalommal,
üvöltésébe fülem majd beleroppan,
szikrázó fellegek könnyeket hullatnak,
majd záporoznak irgalmat felkutatva.

A természet sajog, mily nagy indulattal,
ember vétkét kínlódja, szenved, felcsattan,
ki szeretné hinni, hogy rá minden hallgat,
nekibőszült vágyában mindent felfalhat.

Jeltelen sírokban élők még, halottak!
Kriptáik kacér hegyekben tornyosodnak,
koporsóikkal ostromolják a holdat,
csak sajnos, lelkükben összeaszalódtak.

De fellegek mögül a nap felragyoghat,
sugarait hintve kicsikre, nagyokra,
erőt ontva a szegényeknek, de jóknak,
gyógyírként, a felfakadó fájdalomra.