Magyar ünnepi rapszódia

Én kipenderült kedvem de víg!
Míg foszladozik az idő fejem felett,
búslakodni nincs kedvem.
Csak foszladozzon, vénüljön!
Ki bír, táncba részegüljön,
eleinkbe belenemesüljön!
Ki Magyar, meg ne szégyenüljön,
de szégyen e szóra se kerüljön!
Mert bizony … de ne most!
Se papír, se irgalom nem lenne elég.
Pozsgás arcokba asszonyok csókoljanak,
kart karba fontan daloljanak,
fájó múltat beletapossanak,
csízmájuk sarka döngölje laposra.
Mind, ki jajgatni mer, elzavarjanak!
Dalolj magyar, ha vérzik is a talpad!
Dalolj!
Hogy uraknak legyen savanyú az arca!
Telve a vér indulattal,
a gonoszság itt jár fondorlattal,
De Te, a bánatod mulassad!
Majd, ha az ünnep órái elmúltak,
ráérsz, hogy sorsodat sirassad.
Ráérsz!
Nem mész sokra a haraggal,
bűn a bűnre nem sarkalhat,
de találj helyet igazadnak,
kelj egybe igazakkal!
Ne sirassuk már, mi elveszett!
Addig nem tettünk ellene,
szégyenünk, hogy volt olyan fejezet,
de ne kísértsen a kor szelleme,
s ne üldözzük többé a végzetet!
Egységben legyen a hatalmad,
mitől félnek a hatalmak,
mi erejükből szót kicsalhat.
Bennük ne higgy, csak magadban!