Fájó világ

Hasad az ég, rettenetes fájdalommal,
üvöltésébe fülem majd beleroppan,
szikrázó fellegek könnyeket hullatnak,
majd záporoznak irgalmat felkutatva.

A természet sajog, mily nagy indulattal,
ember vétkét kínlódja, szenved, felcsattan,
ki szeretné hinni, hogy rá minden hallgat,
nekibőszült vágyában mindent felfalhat.

Jeltelen sírokban élők még, halottak!
Kriptáik kacér hegyekben tornyosodnak,
koporsóikkal ostromolják a holdat,
csak sajnos, lelkükben összeaszalódtak.

De fellegek mögül a nap felragyoghat,
sugarait hintve kicsikre, nagyokra,
erőt ontva a szegényeknek, de jóknak,
gyógyírként, a felfakadó fájdalomra.