2009 őszülő nyár

Ismeretlenül kopogtatok a jövő ajtaján,
mikor még múltammal sem bírok.
Bátorság, vagy merészség inkább?
Nem, ez elhazudott jelenvalóság!
Párnázott szobákban őrzik,
vagy már feledték ők is,
inkább, mint merjék vállalni,
mit csak felvállalni kéne múltunkból
tisztelettel, és alázattal.
És még mindig csak siratom,
még most is, húsz év után!
Azért felelősök nem vagyunk,
mit ránk hagytak az ősapák;
ránk, mi érdemtelen unokák,
kik értékét fel nem ismerve
rázzuk le magunkról a múlt porát,
mit viselni kéne csak, szerényen.
Így lettünk tékozlók, hűtlen haramiák.
Gyötörhet most már a vád,
apja bűnéért büntetik a fiát!
De, hogy ne bűnhődjön értem az unokám,
megkeresni kéne évszázados ládafiát,
leporolni mindegyik oldalát,
és felolvasni az ünnepi asztalnál!
Végig venni minden egyes sorát,
Isten, Nemzet, Haza – érteni, muszáj!
Valahova tartozni végre kéne már!
Nekem tisztulni kezd a szó:
éhezem, azt, hogy azonosság!
Ahol van Istenem és Hazám,
ahol van bátyám és komám,
ahol a nemzedékek együtt mondják az imát,
nem titokban, szégyellve, hogy Mi Atyánk!
Félelemből nem terem virág, dús keblű kalász,
mind ezt feledni - új tavaszt vár a napsugár!
Itt az ősz, a földeket eső áztatja már,
e zsíros föld új vetésre vár, van elég munkás?
Nem a mi dolgunk az aratás!
Dolgunk e földön mégsem kevés,
a vetés és a betakarás, mit a sors diktál,
és kérni munkánkra az ég Urát,
áldassék, szentelje be lépteink nyomát!