Emberség

Az Embernek tudomásul kell vennie, hogy egy felfedezhetetlen világban él, és uralkodik!

Mert, az egy emberöltő rettenetesen kevés arra, hogy felfedezze, bár az újkori technikák, technológiák lehetővé teszik számára, hogy képességein túl is, olyan ismeretanyagokat gyűjtsön önmaga számára, a világról, a világból, vagy akár önmagáról is, melyekre, önmaga, egyedül képtelen lenne, de ez nem jogosítja fel, vagyis nem szabadna, hogy feljogosítsa arra, hogy megszerzett ismereteiből olyan következtetéseket vonjon le, melyektől önmagát túlbecsüli, mely által önmagát túlértékeli.

Az Ember számára a világmindenség tartogat egy igen megtisztelő, és méltó helyet, helyzetet, melyhez felnőni kéne, melyet elfogadni kéne, melyet tisztelni kéne, még mielőtt becsvágya annál többet akarna önmagának megszerezni, azon ismeretek értékelése alapján, melyre 50-100 éve töredékes, szubjektív, részleges, behatárolt tudata arra képessé teszi. Nem arról kívánok beszélni, hogy ne akarjon levonni következtetéseket, hogy ne fedezzen fel újabb ismereteket, ne akarjon többet megismerni ebből a világból; hanem arról, hogy ismerje el – az Ember – hogy tudása és megszerzett ismeretei viszonylagosak, és végesek, melyek az idő teltével talán felül is írhatók! Tehát az Ember tudása kell, hogy párosuljon alázattal, és felelősséggel is, mely megengedi, hogy tévedhet, és, hogy igazsága csupán részigazság lehet, melyet, ha elfogad, gondolkodását, bölcsességét szabaddá képes tenni.

Az Ember szabadságáról II. János Pál pápa – aki mind azon túl, hogy bölcs és nagy gondolkodó volt, Isten méltóságában is jócskán részesült, VERITATIS SPLENDOR kezdetű enciklikájában így ír: „Sirák könyvének szavait idézve a II. Vatikáni Zsinat így fejti ki az "igaz szabadságot", mely az emberben az "istenképiség legnagyobb jele": "Isten az embert a "saját döntésére" akarta bízni, hogy így az a maga elhatározásából keresse Teremtőjét, és hozzá ragaszkodva szabadon jusson el a teljes boldogság tökéletességére. (GS 17)”. Ami azt jelenti, hogy az Ember, hivatást kapott „az isteni uralkodásban való részesedés”-re, ami az által, hogy isteni rész, azt is jelenti, hogy „az ember uralma bizonyos értelemben önmagára is kiterjed”! Hogy ezt elfogadja az ember, bizony alázatára van szükség, de, hogy ezt az alázatot képes legyen magára venni, legalább hinnie kell ilyen vonatkozásban, istenképűségében! De ez kevés! Hogy istenképűségét felfogja, hinnie kell azt az Istent, aki az egyedüli, még az Ember felett is, és minden egyes ember felett egyenlő hatalommal bír! Mert ez, az a bölcsesség az ember számára, mely méltóságában helyére helyezi, és birtokába adja azt az erkölcsiséget, mely meg is tarthatja méltóságában! Tudás, értelem és hit! A tudás szeretet nélkül semmit nem ér; az értelemből származik a remény, melynek a hit ad erőt, mely teremt bölcsességet, hogy az Ember méltó legyen a halálára! Mert az élet a halálért van, a halál pedig az örök életért. Ha ez, nem válik életté bennem, akkor létezésem elhibázott, meddő anyagi valóság, ami nem más, mint káprázat – a legjobb esetben önámítás.