Salve Regina

E test nem én vagyok, de e testben vagyok!

Talán így 

Vastag, szürke fáklyával tekereg a gyertyaláng.
Mi az, mit annak titulál a szó, s gondolat?
Ki vagyok, de még sem magamnak akarok!
Csak, mert emberként, így, testben, vagyok.

Mit látok: tiszta mosolyok, nem foszlányok;
Bennetek van látásom, nem magányom!
Átsüt a déli szél: melengetőn, mégsem álom;
de mindenért ti vagytok kárpótlásom!

Kikben a nagy szellem lakik, magasodik,
ki mellém ül, rám néz, és bátorítva kacsint,
majd magához húz, és fülembe súg valamit,
amit ebben a zajban alig lehet meghallani.

Mert a szív, mint vízesés a mélybe taszít,
közben porrá őröl, és a széllel szállni tanít,
majd fenyvesek gyantás ágain hagy ringani,
míg egy pajkos kis madár onnan le nem taszít.

Majd a patak, csacsogó hűs vizében leszünk …,
elválaszthatatlanul, örökké zsongó dallá,
imává, hozsannává, zsoltárrá, zsolozsmává,
mit szellő megirigyel susogó nyárfán.

De már az, nekünk fel sem tűnik;
nem engedi nekünk az idő, mi már elszaladt,
hogy mulandót vigyen magával az ártatlan,
ki visszafordul, hogy hirdesse minduntalan.

S a hátra hagyottak csak mesélnek,
remélnek! Álmodják a kijáró szebb véget,
mit nekik tartogat, az a még ismeretlen élet,
mit mi akkor már, mint filmet, odaátról néznek.

Trianont fájni

Somlyói zarándoklat

A lét árnya vastagon telepszik ránk.
Nehéz izzadtsággal lassítja lábaink,
lépteink belesüppednek a nyirkos útba,
nyöszörgés hallatszik ki a sóhajtásból.

A halk szavak suttogása még nem az,
csak visszafogja erejét a végsőkre;
nem legyintve, remélve a reményben,
hogy el jő, és rá talál az áldásban.

Lassan tart elébe a látható útnak,
mi emelkedőbe szökken délcegen,
még sejtetve az ott már megérkezőket,
az oda tartók sűrű tömegével.

Titkolja a szó, azt, mit kimondhatna.
Babonás félelemmel őrzi vágyát,
a feszület csillogását kutatva a napban,
mi kíváncsin leskelődik függönyét félre húzva.

Patakzik a hegy, izzad mámorában,
hogy végelláthatatlan sokaság kívánja.
Bevenni, felemelkedni, rajta magasodni,
visszhangjába belecsitulni, egyként dalolni.

Hol a misztikum a liturgiával válik eggyé,
belekiáltva a hegy susogásába: úgy legyen!
Hol a szellő sem csupán …, de mégis,
felborzolja, frissítőn a hajat és lelket.

Ott a kéz a kézben nem idegenül halott,
- rám végtelen erővel, éltetőn hatott.
Ott az elhangzó szó nem csitul el,
az érző testben megindító erővé lesz.

Most lesz a szavakból értő értelem,
hogy a mind az egy imába kezd,
az egybe fonódó érző lélegzetek!
És a könny, csak úgy magától elered.

Még idegenül, kíváncsin tekint a szem,
de a szívben valami lüktetni kezd,
mi csüng, sajog, kérdőn a szótlannak felel,
és békés mosollyal indul a völgybe le.

A tegnap megfordul, annak utána megy,
a mában az idő már mindent átrendezett:
az egyedüli a közösségben új életteret lel,
az érthetetlen és értelmetlen értelmet nyer.