Talán így 

Vastag, szürke fáklyával tekereg a gyertyaláng.
Mi az, mit annak titulál a szó, s gondolat?
Ki vagyok, de még sem magamnak akarok!
Csak, mert emberként, így, testben, vagyok.

Mit látok: tiszta mosolyok, nem foszlányok;
Bennetek van látásom, nem magányom!
Átsüt a déli szél: melengetőn, mégsem álom;
de mindenért ti vagytok kárpótlásom!

Kikben a nagy szellem lakik, magasodik,
ki mellém ül, rám néz, és bátorítva kacsint,
majd magához húz, és fülembe súg valamit,
amit ebben a zajban alig lehet meghallani.

Mert a szív, mint vízesés a mélybe taszít,
közben porrá őröl, és a széllel szállni tanít,
majd fenyvesek gyantás ágain hagy ringani,
míg egy pajkos kis madár onnan le nem taszít.

Majd a patak, csacsogó hűs vizében leszünk …,
elválaszthatatlanul, örökké zsongó dallá,
imává, hozsannává, zsoltárrá, zsolozsmává,
mit szellő megirigyel susogó nyárfán.

De már az, nekünk fel sem tűnik;
nem engedi nekünk az idő, mi már elszaladt,
hogy mulandót vigyen magával az ártatlan,
ki visszafordul, hogy hirdesse minduntalan.

S a hátra hagyottak csak mesélnek,
remélnek! Álmodják a kijáró szebb véget,
mit nekik tartogat, az a még ismeretlen élet,
mit mi akkor már, mint filmet, odaátról néznek.