Somlyói zarándoklat

A lét árnya vastagon telepszik ránk.
Nehéz izzadtsággal lassítja lábaink,
lépteink belesüppednek a nyirkos útba,
nyöszörgés hallatszik ki a sóhajtásból.

A halk szavak suttogása még nem az,
csak visszafogja erejét a végsőkre;
nem legyintve, remélve a reményben,
hogy el jő, és rá talál az áldásban.

Lassan tart elébe a látható útnak,
mi emelkedőbe szökken délcegen,
még sejtetve az ott már megérkezőket,
az oda tartók sűrű tömegével.

Titkolja a szó, azt, mit kimondhatna.
Babonás félelemmel őrzi vágyát,
a feszület csillogását kutatva a napban,
mi kíváncsin leskelődik függönyét félre húzva.

Patakzik a hegy, izzad mámorában,
hogy végelláthatatlan sokaság kívánja.
Bevenni, felemelkedni, rajta magasodni,
visszhangjába belecsitulni, egyként dalolni.

Hol a misztikum a liturgiával válik eggyé,
belekiáltva a hegy susogásába: úgy legyen!
Hol a szellő sem csupán …, de mégis,
felborzolja, frissítőn a hajat és lelket.

Ott a kéz a kézben nem idegenül halott,
- rám végtelen erővel, éltetőn hatott.
Ott az elhangzó szó nem csitul el,
az érző testben megindító erővé lesz.

Most lesz a szavakból értő értelem,
hogy a mind az egy imába kezd,
az egybe fonódó érző lélegzetek!
És a könny, csak úgy magától elered.

Még idegenül, kíváncsin tekint a szem,
de a szívben valami lüktetni kezd,
mi csüng, sajog, kérdőn a szótlannak felel,
és békés mosollyal indul a völgybe le.

A tegnap megfordul, annak utána megy,
a mában az idő már mindent átrendezett:
az egyedüli a közösségben új életteret lel,
az érthetetlen és értelmetlen értelmet nyer.