Méltatlan a szó, ha megmarad a szavak szintjén!

Az önmagában lévő szó, lehet akár még vigasztaló, áldó, vagy bántó, megbotránkoztató, udvarló, mulattató, hízelgő, kihívó, fukarkodó, pajkos, modortalanul elutasító, sőt: simogatóan dallamos. De, ha közvetlen, akkor elszáll, mulandó, ahogy az emlékezet is elhaló. Így mára, mikor a média számtalan módja elfogadott, lehet már hivatkozó: írottan – papíron, blogon; hangzón, sőt képpel – bármi más módon, mi memóriában elrakható; és értelme kutatható, sőt az idő tengelyén forgatható! Így lesz a gondolat értéket hordozó. De, ami érték, még pénzre sem mindig váltható. Értékké ott válik, ahol van rá befogadó; elnyelő, kóstolgató, tovább gondoló, foltozgató, vagy csupán hanghordozó.

Elmondható: mára minden szó súlyt kapott! Mégis a közbeszéd nem elfogadott, közhely, értéktelen lom. Ez következtetés abból, amit az ember önmagáról megfogalmazott, szavak mögötti kijelentő mód! Tiszteletlen, semmit nem mond. Pedig mondhatna, hogy ne csak az öltöny legyen, mi látható.

Mindennek okot kívülállóként most itt megfogalmazok: ami szomorúan hat, akkor is, ha nem akarom, és deprimál; mindennek ellenére vállalom, ezért leírom, hogy nyomot hagyjon a szó, és talán önvizsgálatra is jó!

Szóval, alapvetően fegyelmezetlen a szó, mert megelőzi a gondolatot, mely vizsgál, megítél, bírál, és csak az után szól. A másik, hogy az ész miért hagyja ki a vizsgálatot? Mert nincs készletében olyan érv, amihez fogható. Értelem – érték - erkölcs – morál – motiváció; az Ember összekuszált birodalom, melyben nincs legfelül a hierarchikus hatalom, mely minden helyzetben uralkodó, kinek kezében van a végrehajtó hatalom, és a cselekvő szó! Hatalom híján így, önmagát értékeli le a mulandó. Sajnálatos, de ez által lesz mulandó, kire utókor sem veszi a fáradtságot, hogy utaljon! Ebben a maszlagban már az is mulattató, hogy az húzza mindennek hasznát, ki haszontalanul együgyű felfuvalkodott. Diktátorok születnek így, de egy sem lesz a másiknál nagyobb, mert annyian vannak, kik olyan hatalmasok, hogy egymás zsebéből énekelik ki a vagyont. Ők alkotnak egy értéktelen kupacot, kik között a szó egészen új fogalom. Közöttük az imádság káromkodó, és kötőszavaikban egymás között osszák le a lapot!

De, hála Istennek, hogy nem minden körben ez az elfogadott! Vannak, kikben értéken felüli a sors. Akik szilárdan állnak – nem általuk lerakott – alapon! Bár nem ismerik a holnapot, mégis tisztelik, rá adják a szavazatot, a mához nem köti őket semmilyen fogadalom. Úgy élnek, mint akik csak átutazók: mosolyognak, halk szavúak, és mindegyik válogatós. Megrágják szavaikat, inkább egyenes, mint mutatós, de vissza, vagy kétségbe sem vonható. Ráadásul szavuk a tetteikre mutató, és arról visszautaló. Bennük lettek a fent állított szavaim igazolhatók, hogy a szó mára súlyt kapott! Bár, érdekes, hogy róluk ez korábban is el volt mondható!

Végül is, akkor az ami megállapítható, hogy a szó örök, csak az érték az mi mulandó, mit az Ember felél pazarlón, másnak kárára, és ez, mára már nemzetközileg is elfogadható!