Fecskék

Mára csak ennyi:

Végtelen bolyongás az élet, ha céltalan, érvtelen a semmittevésed!
De vándorlás, ha úton vagy és vár érkezésed, mert életben tartod reményed!

Simon András tisztelete

Érzed?

Bársonyosan langyos, szuszog.
Puhán, békésen beléd hajol,
kicsi szíve úgy dobol,
mint kit egyedül Isten alkotott.

Pedig nem, Te szíved alatt lakott,
ott tanulta meg a dallamot,
a taktust, azt a virtust,
mi a szerelem, és életnek irgalom.

Titkaiban, vágyaiban Te vagy ott,
a hangod az, mi altatón
cseng, oly nyugtató;
mit úgy hívunk teljes bizalom.

Majd ha elindul, és kimondja azt a szót,
Te karodba, öledbe vonhatod,
és újra – és újra őszintén mondhatod:
én mindig a tied vagyok.

Az úton

Azt kell keresnem, Aki van, és nem azt, ami van!
Aki van, az állandó; függetlenül tőlem, ki egy pillanatra feltűnök a látóhatáron, a jelen egy röpke mozdulatában, szinte mozdulatlanul. Valóban mozdulatlanul, vagy az időtlen öröklétben mozdulatom, megjelenésem nyomot hagy? Meg nem válaszolhatom, csak remélem, hogy létem megdermed a mulandóban, legalább egy fékezhetetlen szeretet sóhajával.
Ami van, az változó; velem, és bennem történő változó. Ebben a változó térben és időben elérhetem a változatlanságot, ha sikerül, legalább részletében azonosulnom a változatlansággal. Ha megérzem súlyát, mi súlytalan, mégis áthatol az anyag tehetetlenségén, és nehézségén, akkor, utólag, az öröklét által kerül minősítésre.
Lám, így érthető a változatlan, így egyben örök létező egyetlen egysége, mely magában tartalmazza a változót, a mindenséget, mi a változatlan nélkül mint fogalom sem értelmes, vagy értelmezhető.
De utam a változón keresztül vezet a változatlanhoz, hiszen a változóban nyertem tudatomat, melyben engedi megismerni magát a változatlan. Így lesz igazzá az is, hogy „aki keres, az talál”. Ez földi létem értelme. Oly közegbe kerül a lélek, mely a valóság, a teremtett világ; hogy általa felfogni, érteni, megközelíteni, elsajátítani legyek képes a teremtő szándékát, akaratát, teljességét, célját - mit belém oltott, hogy önálló szándékomból, saját akaratomból mondjam ki a szerződést Vele. Ez az Ő igazsága, miben nem található egy szemernyi öncélúság sem. Hogy méltó vagyok-e a szabadságra, melyet adott? Ott, a végén derül ki az, mikor e testet a földnek visszaadom. Addig élhetek vele, vagy eltékozolhatom.

Úton

Feszülten keresem a választ az élet napi kérdéseire, melyek új irányt szabni kényszerítenek. Ha engedem. De kezemben a kormány, mit Isten rendelt így, nekem. Most kell válaszolnom a hogyanokra, mit flegmán képtelen vagyok, és nem is akarok. De rossz döntést hozni sokkal könnyebb, mint helyesen mérlegelni, mindent kiszámítani. Most derül ki az, hogy ki vagyok.
Paulo Coelho írja, A zarándoklat c. könyvében: „Végtére is az teszi az embert igazán emberré, ha elhatározza, hogy beteljesíti a sorsát – nem pedig a lét misztériuma köré szőtt elméletek.” Talán nem is értem mit mond, csak sejtem. Valami olyasmit, hogy motivációim szerinti cselekedetek határozzák meg küldetésem beteljesítésének minőségét, nem pedig az, hogy milyen elméletekbe öltöztetem a transzcendens világot, melyet elérni akarok. Tehát akkor, amikor azt keresem, hogy hogyan tudom az e világi élettől függetleníteni magamat, a korrupciótól, azaz, a bűntől eltávolodni, akkor ne építsek az e világ társadalmai által felkínált, csábító hívásokra, melyek célja nem más, mint az, hogy magához láncoljon. Eben a világban kell élnem, de nem ennek a világnak.
Azt kell keresnem, Aki van, és nem azt, ami van! Mert míg az egyik az Igazság – maga az Isten, addig a másik a mammon, a csábítás, az önmagát imádó istenségek, melyek önmagukért elárulják még önmagukat is. Mert önmagában akar kiteljesedni, saját élvezete, önigazolása a mércéje, melyben az eszköz a cél, és nem célt állítva keresi hozzá az eszközt. Mert nem ismeri fel, hogy a mulandó, a változó, csak eszköz lehet, mely az örök, az állandó eszköze, amit a mulandó, ha nem ért meg időben, csak csalódás lehet a vége.
Nos, nem akarok csalódni, én eszközként létezőként szolgálni akarok, megfelelni, teljesíteni a feladatot, méghozzá kiválóan. Mint a zarándokló, aki elindul, keresve, kutatva, figyelve, a cél felé, hivatástudattal, elszántsággal, kíváncsisággal, de bizalommal. Tudva honnan indul, tudva, hova akar érkezni, és bizalommal, hogy jó úton halad. Nem bánva, hogy az úton kitérőket kell tennie, csak azért, hogy más is rátaláljon céljára, és rálépjen útjára. Mert mindannyian úton vagyunk. Igaz, van, ki ténfereg, van, aki sóvárog, és van, ki a céljához tart.