Feszülten keresem a választ az élet napi kérdéseire, melyek új irányt szabni kényszerítenek. Ha engedem. De kezemben a kormány, mit Isten rendelt így, nekem. Most kell válaszolnom a hogyanokra, mit flegmán képtelen vagyok, és nem is akarok. De rossz döntést hozni sokkal könnyebb, mint helyesen mérlegelni, mindent kiszámítani. Most derül ki az, hogy ki vagyok.
Paulo Coelho írja, A zarándoklat c. könyvében: „Végtére is az teszi az embert igazán emberré, ha elhatározza, hogy beteljesíti a sorsát – nem pedig a lét misztériuma köré szőtt elméletek.” Talán nem is értem mit mond, csak sejtem. Valami olyasmit, hogy motivációim szerinti cselekedetek határozzák meg küldetésem beteljesítésének minőségét, nem pedig az, hogy milyen elméletekbe öltöztetem a transzcendens világot, melyet elérni akarok. Tehát akkor, amikor azt keresem, hogy hogyan tudom az e világi élettől függetleníteni magamat, a korrupciótól, azaz, a bűntől eltávolodni, akkor ne építsek az e világ társadalmai által felkínált, csábító hívásokra, melyek célja nem más, mint az, hogy magához láncoljon. Eben a világban kell élnem, de nem ennek a világnak.
Azt kell keresnem, Aki van, és nem azt, ami van! Mert míg az egyik az Igazság – maga az Isten, addig a másik a mammon, a csábítás, az önmagát imádó istenségek, melyek önmagukért elárulják még önmagukat is. Mert önmagában akar kiteljesedni, saját élvezete, önigazolása a mércéje, melyben az eszköz a cél, és nem célt állítva keresi hozzá az eszközt. Mert nem ismeri fel, hogy a mulandó, a változó, csak eszköz lehet, mely az örök, az állandó eszköze, amit a mulandó, ha nem ért meg időben, csak csalódás lehet a vége.
Nos, nem akarok csalódni, én eszközként létezőként szolgálni akarok, megfelelni, teljesíteni a feladatot, méghozzá kiválóan. Mint a zarándokló, aki elindul, keresve, kutatva, figyelve, a cél felé, hivatástudattal, elszántsággal, kíváncsisággal, de bizalommal. Tudva honnan indul, tudva, hova akar érkezni, és bizalommal, hogy jó úton halad. Nem bánva, hogy az úton kitérőket kell tennie, csak azért, hogy más is rátaláljon céljára, és rálépjen útjára. Mert mindannyian úton vagyunk. Igaz, van, ki ténfereg, van, aki sóvárog, és van, ki a céljához tart.
Paulo Coelho írja, A zarándoklat c. könyvében: „Végtére is az teszi az embert igazán emberré, ha elhatározza, hogy beteljesíti a sorsát – nem pedig a lét misztériuma köré szőtt elméletek.” Talán nem is értem mit mond, csak sejtem. Valami olyasmit, hogy motivációim szerinti cselekedetek határozzák meg küldetésem beteljesítésének minőségét, nem pedig az, hogy milyen elméletekbe öltöztetem a transzcendens világot, melyet elérni akarok. Tehát akkor, amikor azt keresem, hogy hogyan tudom az e világi élettől függetleníteni magamat, a korrupciótól, azaz, a bűntől eltávolodni, akkor ne építsek az e világ társadalmai által felkínált, csábító hívásokra, melyek célja nem más, mint az, hogy magához láncoljon. Eben a világban kell élnem, de nem ennek a világnak.
Azt kell keresnem, Aki van, és nem azt, ami van! Mert míg az egyik az Igazság – maga az Isten, addig a másik a mammon, a csábítás, az önmagát imádó istenségek, melyek önmagukért elárulják még önmagukat is. Mert önmagában akar kiteljesedni, saját élvezete, önigazolása a mércéje, melyben az eszköz a cél, és nem célt állítva keresi hozzá az eszközt. Mert nem ismeri fel, hogy a mulandó, a változó, csak eszköz lehet, mely az örök, az állandó eszköze, amit a mulandó, ha nem ért meg időben, csak csalódás lehet a vége.
Nos, nem akarok csalódni, én eszközként létezőként szolgálni akarok, megfelelni, teljesíteni a feladatot, méghozzá kiválóan. Mint a zarándokló, aki elindul, keresve, kutatva, figyelve, a cél felé, hivatástudattal, elszántsággal, kíváncsisággal, de bizalommal. Tudva honnan indul, tudva, hova akar érkezni, és bizalommal, hogy jó úton halad. Nem bánva, hogy az úton kitérőket kell tennie, csak azért, hogy más is rátaláljon céljára, és rálépjen útjára. Mert mindannyian úton vagyunk. Igaz, van, ki ténfereg, van, aki sóvárog, és van, ki a céljához tart.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése