Év végi állapot

A zsibongás lassan elcsendesedik,

mint aki kifogy erejéből mára.

Visszavonultak. Titkon élni akarnak,

mint redőjük mögött a pille lélegzet,

mi idézi bennük a szellemet.

A test fürdője készül már,

a tisztátalan megtisztulni készül,

levetve köpetes zakóját, ingét.

Egy időre. Egy napra? Egy hétre?

Nem mindörökre, csak egy időre!

Lám, mily édes így a világ, mosolygós.

Nesztelen sóhajtásában kisimul,

elcsendesedve körülnéz, nézve lát,

a tükörben kezdi látni önmagát,

fintorába kacaj vegyül, szégyenében.

Hogy hagyta veszendőbe napjait,

melyek kifutottak lába alól, méltatlanul,

ócskán, megsemmisülve, ha csak!

Nem okoztak múltukban is maradandót:

kárt, rohasztó fertőt, mint búvó patak,

de nem édeset, csak savanyút, büdöset.

Én már féltem a jövendőt magamtól,

verném mellem, ha nem félnék

szatócs álarctól, mit fércesen viselek.

Vagy, kik megismertek és annak vesznek.

De ez a csend, és mozdulatlanság,

rám nehezedik, már szinte elhiszem,

hogy akik vannak, vágynak a többre.

Az elnehezedett lélek fürdőjére.

A városban nem morajlik most a reklám,

senki sem hezitál, hogy venni kéne valamit már.

A nyugtalan világ felhúzta horgonyát.

Odább állt? Hinném, de nem muszáj.

Csak új időre vár, és addig felölti humorát,

naiv szemekben könnyekkel operál.

Mégis jó ez az ártatlan édes nász,

hol lépteinket nem akassza gáncs.

Csodára várva

Félek tőle, hogy nem látlak meg Benne.
Így dőlnek el bennem a döntetlenek.
Csapódik az ajtó, nem tartja meg senki,
és már hallom. Nincs hatalmam.
Egyszerűen kevés vagyok a hatalomhoz,
még magam fölött is kevés.
Sodrásban, felismerhetetlenül idegen,
távol a magasságtól, vágyódva, de ide ragadtan.
Csak remélni szeretném,
hogy a földre született Isten képes rá,
hogy kizökkentsen, megújítson.
Hogy vágyaimból valósággá legyek.

Születés

Születés = világrajövetel, megvilágosodás. Nem a környezet szempontjából tekintve az eseményt - az Ember születése, önmagára nézve, valamire való ráébredése. Mert élete már volt az előtt is, hogy megszületett volna, de valami olyan változáson megy keresztül, mely új erővel tudatosít benne olyan lehetőséget, élményt, távlatot, melyet eddig nem ismert fel, nem tudott.
Hallottunk arról, hogy odakint van élet, de milyen lehet az, hiszen idebent is van. Sokan vannak, hangosak, azt hallom, de mi az, hogy hang? Hallom, hogy Istenről beszélnek, de ki az? Hallom, hogy azt éneklik, hogy dicsőség, de mi az, hogy dicsőség. Hallom, hogy azt mondják, hogy én vétkem, de mi az, hogy vétek?
Egy köldökzsinóron élek. Élek? Éltetnek. Tudomásom van róla, hogy nem magamtól élek, hanem valaki éltet? Ha életre vagyok rendelve, ha életem lehet, az mit jelent? Mit kezdjek vele, mit kezdhetek vele? Aki éltet, miért akarja, hogy éljek? Természetes emberi válasz, hogy édesapám és édesanyám szeretetéből lettem, akarták, hogy én legyek. A testemet, azt, hogy belőlük legyek, általuk legyek, és velük legyek.
De őket is akarták valakik, hogy legyenek? A teremtés csodálatos folyamata, mely a szeretetben létezik, zajlik. Tudatos lényként létezhetem, aki kérdezhet, és keresheti a kérdéseire a választ, miközben rádöbbenek arra, az élet minden eseményének tapasztalatai alapján, hogy több vagyok, mint test.
Valaki akarja, hogy legyek; Belőle, Általa … és Vele, test és lélek egységében!
Ma test szerint élek. De a test megszületése nem hasonlít-e a lélek megszületésére? Lelkem Isten köldökzsinórján él, Isten anyaméhe e föld, mely vajúdva szenvedi lelkem megszületését, míg meg nem érek Isten szeretetére. A világ vajúdása az a környezet, amelyben élek. Táplálékom a Szentírás szava, mely életre lehel a Szentlélek által, ha életképes vagyok, és táplálékommá válik. Rajtam múlik, hogy mivé válik az energia, mellyel Isten a köldökzsinórján keresztül táplál engem. Nem válthatok Vele szót, nem beszélhetek Vele, nem is láthatom, de érezhetem, tudomást vehetek róla, hogy van, és az életemért mindent megtesz. Orvost ad mellém, szakkönyvet biztosít, érzékszerveimen keresztül tudomást szerezhetek Róla. A test, és minden anyag, melyet körém épít, Róla beszél, ha fülem van és meghallom, ha szemem van, hogy meglássam. Életképessé válok, vagy elsorvadok? Világra akarok születni – az örök világosságra, vagy nem? Az én akaratom a döntő, hogy az én életemmé válhat-e. Újjá kell születnem, lelki emberré. Fel kell nőnöm Krisztusban, mondja Pál (1Kor 3,1). Maga Jézus mondja Nikodémusnak: Ne csodálkozz azon, hogy azt mondtam: újjá kell születnetek. (Jn 3,7).
Az a közösség, amely létezésemmel, teremtőimmel létrejön, az a Család. A családban, ha helyet kap mindannyiunk teremtője, az Isten, akkor az a család szent család. Ezt a közösséget élte meg, és hordozza világ számára példaként a Szent Család; Jézus, Mária és József közössége.
Nem tudunk minden kínlódásukról, és a család nehézségeiről, csak kettőről, a fogantatás körülményeiről, és 12 éves Jézus eltűnéséről, pedig biztosan voltak. A mi családjainkban sem a gondok és a problémák a fontosak, hanem a megoldás, melynek kulcsa a szeretet, mely mindent eltűr és elvisel, melyben nem az egyén karrierje és kibontakozása a központi kérdés, hanem a Család üdvössége. Ahol mindenki a másiknak üdvösségszerzője!
Ezért ünnepeljük Karácsony vigíliájában a Szent Családot, hogy a kapcsolatot észrevegyük a szeretet, a születés, és a család között, melyet nekünk kell megélnünk, őriznünk és táplálni. Az emberré vált Isten megalapítja a Család szentségét, hogy a Család legyen az ember lélekké válásának mezsgyéje, az újjászületés talaja.

Advent, azaz várakozás – készület.

Két ember van, az egyik várakozik, a másik készülődik. Várakozás, a passzív reménykedés. A várakozó ember úgy érzi nincs dolga, számára már csak egy a fontos, hogy az idő leteljen. Ez olyan, mint a lusta szolga, aki az egy talentumot eldugta, hogy meg legyen, mikor ura megérkezik, ahelyett, hogy megsokszorozta volna a rábízottat. Várakozik, várja, hogy rajta segítsenek, elvárja, hogy rajta segítsenek. Krisztus soha nem várt el semmit senkitől, folyamatosan cselekedett, engedelmeskedett, éberen figyelte az Atya akaratát, kívánságát.
A készület, az aktív remény. Még több annál, cselekvő remény. A készülődő ember az, aki mindig úgy érzi, hogy van még mit tennie, van még mit kijavítania, még nem tett meg mindent ahhoz, hogy ünnepelhessen. A készülődő ember az, aki úton van, aki érti Isten üzenetét: „Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál.” (Lk 12,37) Aki hasonlítani, hasonlóvá akar lenni Jézushoz, és mindig talál magában olyan hibát, amin még javítani kell.
Aztán van a világi, gyerekes készület, amikor csak az ajándék a fontos - mit adok, és azért mit kapok - életmód. Primitív anyagias készület, várakozás. Nem mutat túl a pillanaton, nincs perspektívája. Csak a pillanatért élek, az után, ha már elmúlt, nincs is jelentősége, nem is fontos többé. Nem illik bele egy úton lévő, élő emberi vonulatba, mely élet valahonnan tart valahova. Ösztönvilág, élettelen élet. Fásult és depressziós élet. Itt vagyok, valahol, mit álmodok, de csak úgy vergődök, és csapódok, ahova az élet terel. Nem én megyek, hanem engem lökdösnek. Adok és kapok, mérlegelek és viszonyítok, helyben és időben.
Nagy tévedés azt gondolni, hogy a készület elővételezi az ünnepet, nem; csupán készül rá. De nem azzal, hogy már fénybe öltözik, az önbecsapás. Összekeverednek a jelentések, összegabalyodnak az értelmek. Tisztán kell értelmeznünk az igent és nemet, a fehéret és a feketét, a jót és a rosszat, nem szabad hagynunk, hogy bennünk minden összekuszálódjon. Az ünnepen kell ünnepelnünk, és az előkészületben pedig rákészülnünk, tisztázni magunkban, hogy mire van okunk ünnepelni, és mi az, amire ez az ünnep még nem érett meg bennünk.
A készület célja az, hogy amikor eljön az ünnep ideje, akkor teljes odaadással kibuggyanjon belőlünk, feltörjön belőlünk az ünneplés öröme. Átadjuk magunkat az önfeledt örömnek. Ne akarjuk kimondani előre, csak készüljünk rá, hogy ki tudjuk mondani örömünk okát akkor, amikor elérkezik az ünnep.
Advent, azaz várakozás – készület. Mind a két kifejezés egy dologban azonos, az Advent tart valahová. Fontos, hogy egész életemben, Adventban legyek, tartsak valahová. De, ha már úton vagyok, akkor tudjam helyesen meghatározni magamnak, és azok számára, akik rám figyelnek, hogy hol van az a valahol. Nevesítenem kell, mert különben a tudattalanban keresgélek. Ez a lehetőség a tudatos ember számára adatott meg egyedül ebben a teremtett világban, melyet mernünk kell, tudnunk kell, és hinnünk kell, hogy elfogadjunk.
Az ember jelene mindig a jövőben kell, hogy teljesedjen. Számomra most, ez az Advent titka.