Két ember van, az egyik várakozik, a másik készülődik. Várakozás, a passzív reménykedés. A várakozó ember úgy érzi nincs dolga, számára már csak egy a fontos, hogy az idő leteljen. Ez olyan, mint a lusta szolga, aki az egy talentumot eldugta, hogy meg legyen, mikor ura megérkezik, ahelyett, hogy megsokszorozta volna a rábízottat. Várakozik, várja, hogy rajta segítsenek, elvárja, hogy rajta segítsenek. Krisztus soha nem várt el semmit senkitől, folyamatosan cselekedett, engedelmeskedett, éberen figyelte az Atya akaratát, kívánságát.
A készület, az aktív remény. Még több annál, cselekvő remény. A készülődő ember az, aki mindig úgy érzi, hogy van még mit tennie, van még mit kijavítania, még nem tett meg mindent ahhoz, hogy ünnepelhessen. A készülődő ember az, aki úton van, aki érti Isten üzenetét: „Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál.” (Lk 12,37) Aki hasonlítani, hasonlóvá akar lenni Jézushoz, és mindig talál magában olyan hibát, amin még javítani kell.
Aztán van a világi, gyerekes készület, amikor csak az ajándék a fontos - mit adok, és azért mit kapok - életmód. Primitív anyagias készület, várakozás. Nem mutat túl a pillanaton, nincs perspektívája. Csak a pillanatért élek, az után, ha már elmúlt, nincs is jelentősége, nem is fontos többé. Nem illik bele egy úton lévő, élő emberi vonulatba, mely élet valahonnan tart valahova. Ösztönvilág, élettelen élet. Fásult és depressziós élet. Itt vagyok, valahol, mit álmodok, de csak úgy vergődök, és csapódok, ahova az élet terel. Nem én megyek, hanem engem lökdösnek. Adok és kapok, mérlegelek és viszonyítok, helyben és időben.
Nagy tévedés azt gondolni, hogy a készület elővételezi az ünnepet, nem; csupán készül rá. De nem azzal, hogy már fénybe öltözik, az önbecsapás. Összekeverednek a jelentések, összegabalyodnak az értelmek. Tisztán kell értelmeznünk az igent és nemet, a fehéret és a feketét, a jót és a rosszat, nem szabad hagynunk, hogy bennünk minden összekuszálódjon. Az ünnepen kell ünnepelnünk, és az előkészületben pedig rákészülnünk, tisztázni magunkban, hogy mire van okunk ünnepelni, és mi az, amire ez az ünnep még nem érett meg bennünk.
A készület célja az, hogy amikor eljön az ünnep ideje, akkor teljes odaadással kibuggyanjon belőlünk, feltörjön belőlünk az ünneplés öröme. Átadjuk magunkat az önfeledt örömnek. Ne akarjuk kimondani előre, csak készüljünk rá, hogy ki tudjuk mondani örömünk okát akkor, amikor elérkezik az ünnep.
Advent, azaz várakozás – készület. Mind a két kifejezés egy dologban azonos, az Advent tart valahová. Fontos, hogy egész életemben, Adventban legyek, tartsak valahová. De, ha már úton vagyok, akkor tudjam helyesen meghatározni magamnak, és azok számára, akik rám figyelnek, hogy hol van az a valahol. Nevesítenem kell, mert különben a tudattalanban keresgélek. Ez a lehetőség a tudatos ember számára adatott meg egyedül ebben a teremtett világban, melyet mernünk kell, tudnunk kell, és hinnünk kell, hogy elfogadjunk.
Az ember jelene mindig a jövőben kell, hogy teljesedjen. Számomra most, ez az Advent titka.
A készület, az aktív remény. Még több annál, cselekvő remény. A készülődő ember az, aki mindig úgy érzi, hogy van még mit tennie, van még mit kijavítania, még nem tett meg mindent ahhoz, hogy ünnepelhessen. A készülődő ember az, aki úton van, aki érti Isten üzenetét: „Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál.” (Lk 12,37) Aki hasonlítani, hasonlóvá akar lenni Jézushoz, és mindig talál magában olyan hibát, amin még javítani kell.
Aztán van a világi, gyerekes készület, amikor csak az ajándék a fontos - mit adok, és azért mit kapok - életmód. Primitív anyagias készület, várakozás. Nem mutat túl a pillanaton, nincs perspektívája. Csak a pillanatért élek, az után, ha már elmúlt, nincs is jelentősége, nem is fontos többé. Nem illik bele egy úton lévő, élő emberi vonulatba, mely élet valahonnan tart valahova. Ösztönvilág, élettelen élet. Fásult és depressziós élet. Itt vagyok, valahol, mit álmodok, de csak úgy vergődök, és csapódok, ahova az élet terel. Nem én megyek, hanem engem lökdösnek. Adok és kapok, mérlegelek és viszonyítok, helyben és időben.
Nagy tévedés azt gondolni, hogy a készület elővételezi az ünnepet, nem; csupán készül rá. De nem azzal, hogy már fénybe öltözik, az önbecsapás. Összekeverednek a jelentések, összegabalyodnak az értelmek. Tisztán kell értelmeznünk az igent és nemet, a fehéret és a feketét, a jót és a rosszat, nem szabad hagynunk, hogy bennünk minden összekuszálódjon. Az ünnepen kell ünnepelnünk, és az előkészületben pedig rákészülnünk, tisztázni magunkban, hogy mire van okunk ünnepelni, és mi az, amire ez az ünnep még nem érett meg bennünk.
A készület célja az, hogy amikor eljön az ünnep ideje, akkor teljes odaadással kibuggyanjon belőlünk, feltörjön belőlünk az ünneplés öröme. Átadjuk magunkat az önfeledt örömnek. Ne akarjuk kimondani előre, csak készüljünk rá, hogy ki tudjuk mondani örömünk okát akkor, amikor elérkezik az ünnep.
Advent, azaz várakozás – készület. Mind a két kifejezés egy dologban azonos, az Advent tart valahová. Fontos, hogy egész életemben, Adventban legyek, tartsak valahová. De, ha már úton vagyok, akkor tudjam helyesen meghatározni magamnak, és azok számára, akik rám figyelnek, hogy hol van az a valahol. Nevesítenem kell, mert különben a tudattalanban keresgélek. Ez a lehetőség a tudatos ember számára adatott meg egyedül ebben a teremtett világban, melyet mernünk kell, tudnunk kell, és hinnünk kell, hogy elfogadjunk.
Az ember jelene mindig a jövőben kell, hogy teljesedjen. Számomra most, ez az Advent titka.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése