A zsibongás lassan elcsendesedik,
mint aki kifogy erejéből mára.
Visszavonultak. Titkon élni akarnak,
mint redőjük mögött a pille lélegzet,
mi idézi bennük a szellemet.
A test fürdője készül már,
a tisztátalan megtisztulni készül,
levetve köpetes zakóját, ingét.
Egy időre. Egy napra? Egy hétre?
Nem mindörökre, csak egy időre!
Lám, mily édes így a világ, mosolygós.
Nesztelen sóhajtásában kisimul,
elcsendesedve körülnéz, nézve lát,
a tükörben kezdi látni önmagát,
fintorába kacaj vegyül, szégyenében.
Hogy hagyta veszendőbe napjait,
melyek kifutottak lába alól, méltatlanul,
ócskán, megsemmisülve, ha csak!
Nem okoztak múltukban is maradandót:
kárt, rohasztó fertőt, mint búvó patak,
de nem édeset, csak savanyút, büdöset.
Én már féltem a jövendőt magamtól,
verném mellem, ha nem félnék
szatócs álarctól, mit fércesen viselek.
Vagy, kik megismertek és annak vesznek.
De ez a csend, és mozdulatlanság,
rám nehezedik, már szinte elhiszem,
hogy akik vannak, vágynak a többre.
Az elnehezedett lélek fürdőjére.
A városban nem morajlik most a reklám,
senki sem hezitál, hogy venni kéne valamit már.
A nyugtalan világ felhúzta horgonyát.
Odább állt? Hinném, de nem muszáj.
Csak új időre vár, és addig felölti humorát,
naiv szemekben könnyekkel operál.
Mégis jó ez az ártatlan édes nász,
hol lépteinket nem akassza gáncs.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése