Függvény

Féltelek! Féltem az életed,
attól, hogy egyszer megreked,
és akkor én, elveszítelek.
Mint rostán kihulló homokszemet.
Észrevételen én hullok a semmibe,
ha már nem tart téged a félelem.

A halált kiejteni is azért félelmetes,
mert van már, amihez köt emlékezet.
A magamét, itt az életben elviselem,
de, hogy nincs már, ki tartja kötelemet,
mikor éppen ereszkednék le csöndesen,
tudva, hogy megtart a két kezed!

Megfolyt a saját lélegzetem, hogy
visszakapom - mert rám tör az ijedelem!
De, ha így van, hát én is elmegyek,
hol magányom csendjét elviselem,
magamra hívva féltő emlékedet;
mert azon túl a létezés természetes!