Pilinszky és a barátság

Ha mégis

Hihetetlen összefüggésekben élünk, melyek a mi világunk szőttesei, és a mi általunk épített bábeli tornyaink. Megmagyarázhatatlan, indokolhatatlan erővonalak között, azok háborújában, melyeknek valamilyen szabályt próbálunk feltételezni. Elméleteket állítunk fel, melyek között próbálunk élni, vagy azok ellen harcolni. Mert magunkban szabályokat készítünk, azokat hozzárendeljük személyekhez, amelyek lehet, hogy valós alapokon állnak, de többnyire elképzelt alapokat helyezünk le, melyekre épített szabályaink szövevényes, sőt tudattalan – bár nem ösztönös – értelmezéseink következményei. És ami a megdöbbentő, hogy mind ezt azért tesszük, mert azt állítjuk – magunknak, magunkról, és magunkban -, hogy szeretni vágyunk, miközben majd kiszáradunk a szeretet ínségünktől.

Ki kell mernünk mondani, hogy nem értjük a világot, nem látjuk a világot, egyedül a magunk örvényében tekergünk, amiből nem vagyunk képesek kikecmeregni, amit a magunk világaként élünk meg. Bizony, mindegyikünk egy sajátos, és szubjektív, és szuverén világképpel rendelkezik! Amit az Isten próbál összerendezni, összehangolni, egy közös nevezőre hozni, amit az Ember elutasít, öntörvényűségével kiközösít, mert attól félti a maga világát, amivel azonban nem boldogul, ellenben pótlására bőven rendelkezik ötletekkel, amik pótcselekvések. Tehát az Ember azt állítva, hogy tudatos, tudattalanul pótcselekvések között vergődi át az életét, félredobva az Isten bölcsességét, ami pedig az egyetlen segítség lehetne a számára.

Paulo Coelho – A zarándoklat

(Idézetek a könyvből, a magam "ízlése" szerint)

Végtére is az teszi az ember igazán emberré, ha elhatározza, hogy beteljesíti sorsát – nem pedig a lét misztériuma köré szőtt elméletek. (8.o.)

Amikor utazol, az Újjászületés aktusának egy nagyon gyakorlati formáját tapasztalod meg. Teljesen új szituációkba kerülsz, a nap lassabban telik, és az esetek többségében nem érted a nyelvet, amelyen az emberek beszélnek. Pontosan úgy, mint a gyerek, aki épp kibukkant az anyaölből. Ezért sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítasz azoknak a dolgoknak, amelyek körülvesznek, mert tőlük függ a túlélésed. Sokkal megközelítőbb leszel az emberek számára, mivel ők segíthetnek majd a nehéz helyzetekben. És az istenektől kapott bármilyen kicsiny kegyet is oly nagy örömmel fogadd, mintha az lenne egész hátralevő életed egyik legemlékezetesebb epizódja. Ugyanakkor, minthogy ezek a dolgok újak - folytatta – csak a szépet látod meg bennük, és még boldogabbá tesz, hogy élsz. Ezért a vallási zarándoklat mindig az egyik legobjektívebb módja annak, hogy sikerüljön elérni a megvilágosodást. (45.o.)

Ahol te Isten arcát akarod látni, ott meglátod. És ha nem akarod látni, az a legkevésbé sem számít, feltéve, hogy az, amit teszel, jó. (62.o.)

Mindent szabad, kivéve egyet: megszakítani a szeretet megnyilvánulását. Ha ez megtörténik, annak, aki rombolni akart, kötelessége újjáépíteni. (62.o.)

Isten nem a bosszú, Isten maga a szeretet. Az egyetlen büntetés abból áll, hogy azt, aki a szeretet művét megszakítja, kötelezi folytatni azt. (62.o.)

Isten mindenben ott van körülöttünk, éreznünk, tapasztalnunk kell, én meg itt logikai problémává akarom transzformálni, hogy megértsd. Csináld tovább a lassú járás gyakorlatát, és egyre jobban fogod érzékelni az ő jelenlétét. (62.o.)

Az első tünete annak, hogy megöljük az álmainkat, az időhiány … (65.o.)

Álmaink halálának második tünete: bizonyosságaink. (65.o.)

… álmaink halálának harmadik tünete a béke. Az élet olyan lesz, mint egy vasárnap délután, anélkül, hogy nagy dolgokat várna tőlünk, hogy többet követelne, mint amit adunk. (65.o.)

Amikor az Atya Fia lejött a földre, elhozta a szeretetet. De minthogy az emberiség csak szenvedéssel és áldozattal képes megérteni a szeretetet, így hát megfeszítették. Ha nem így történt volna, senki nem hitt volna a szeretetében, mert már mindenki hozzászokott a mindennapos szenvedéshez. (70.o.)

-      Magát is meghívták? – kérdezte az árus.

-      Nem – válaszoltam. – Zarándokok vagyunk a compostelai úton. ((104.o.)

Megesik, hogy a gyenge teremtmény mindig próbálkozik, hogy eltitkolja maga előtt a halál rideg bizonyosságát. Nem látja be, hogy a halál az, amely élete legjobb dolgainak megalkotására ösztönzi. (135.o.)

-      A halál a mi társunk, mert ő az, aki életünknek valódi értelmet ad. De, hogy láthassuk halálunk igazi arcát, meg kell ismernünk előtte az összes vágyat és rémületet, amelyet nevének a puszta említése képes felébreszteni bármely élőlényben. (136.o.)

… a bölcsességnek csak akkor van értéke, ha segít az embernek legyőzni bármilyen akadályt. (155.o.)

Tanítani annyi, mint megmutatni a lehetőséget. Tanulni annyi, mint élni a lehetőséggel. (156.o.)

A Szeretet

-      A szeretet melyik formájára gondol az úr? Erószra, Philoszra vagy Agapéra? (109.o.)

-      Három görög szó jelöli a szeretetet – kezdte. – Ma Erósz megtestesülését látod, a két ember közötti érzést. (109.o.)

-      Philosz a szeretet barátság formájában. Ez az, amit én érzek irántad, és mások iránt. Amikor Erósz lángja nem tud már úgy lobogni. Philosz az, aki összetartja a házaspárokat. (112.o.)

Mindnyájan Erószt keressük, s amikor Erósz kezd Philosszá alakulni, úgy véljük, hogy a szeret haszontalan. Nem vesszük észre, hogy Philosz vezet el a szeretet magasabb rendű formájához, Agapéhoz. (115.o.)

Agapé a totális szeretet, olyan szeretet, amely elemészti azt, aki megtapasztalja. Aki megismeri és átéli Agapét, rájön, hogy semmi sem fontos többé e világon, csak a szeretet. (118.o.)

-      Agapé az emésztő szeretet (119.o.)

Agapé az emberi fogalmakon kívül létezik, és fertőz, mert a világ szomjazik rá. (170.o.)

A Nemes Harc gondolata

Az álom a lélek tápláléka, ahogy az élelem a test tápláléka. (64.o.)

A Nemes Harc az, amelyet azért vívunk, mert a szívünk diktálja. (64.o.)

… a Nemes Harc a csatamezőkről áttevődött önmagunkba. A Nemes Harc az, amit álmaink nevében vívunk. (64.o.)

Megöljük az álmainkat, mert félünk megvívni a Nemes Harcot. (65.o.)

(És a zarándoklat végén, ahogy a Bibliában a jelenések képei:)

A bárány megtorpant a falu szélén, amelynek egyetlen utcája a templomhoz vezetett. Ekkor óriási félelem kerített hatalmába, s szünet nélkül ismételgettem: „Uram, nem vagyok méltó rá, hogy a Te Házadba lépjek.” De a bárány rám nézett, a tekintetével beszélt hozzám. Azt mondta, mindörökre felejtsem el méltatlanságomat, mert az erő újjászületett bennem, ugyan úgy, ahogy minden emberben újjászülethet, aki az életet Nemes Harccá változtatja. Eljön majd a nap – mondta a bárány tekintete -, amikor az ember újra büszke lesz magára, és akkor az egész Természet magasztalni fogja a szunnyadó Isten ébredését. (239. o.)

Elfeledett áldozat

Pára lebeg a temető felett.
A nap sugarai laposan, álmosan
szitálják a fény töredékével.
Még a zúzmara is lomhán pihen.
A megfeketedett kőkeresztek
vérzőn könnyesek.
Csak emléke életnek …,
mégis, mint élet előtti a csend;
hogy ítéletére vár, mind, ahány.
Türelmetlenségét oltja a hajnalba,
sürgetőn: mi lesz már?
Hogy a porladó kövek közé
ne tűnjön – legalább lába előtt – a feledés.
Oly érzéketlen az idő, az időtlenségre,
a mulandó a múlhatatlanságra!
- Így vesződik a jelen az időben.
Korszakok, korok, testamentumok,
fázósan dideregnek az eljövendőben,
mikorra átértékelődnek.
Ha utódok, a letűnt áldozatokba belenőnek!
És estére előtűnnek a gyertyafények,
élők imáival gyújtanak békességet.

Egy kézfogás

Személytelenül, nem több,
nincs benne vallomás.

Amúgy: lehet ígéret,
vagy akár okoskodás.

Amíg, ha fennkölt,
tisztel, egyben indukál.

Még, ha kérkedés,
éppen, hogy provokál.

Ha jó szándékkal van,
akkor szelíd simogatás.

Mikor, féktelen hivalkodás,
biztos, hogy tolakodás.

Ám, ha szeretettel van,
lám, csupa ragaszkodás.

És, ha így van, két kezébe fog,
el se engedne többé talán.