Elfeledett áldozat

Pára lebeg a temető felett.
A nap sugarai laposan, álmosan
szitálják a fény töredékével.
Még a zúzmara is lomhán pihen.
A megfeketedett kőkeresztek
vérzőn könnyesek.
Csak emléke életnek …,
mégis, mint élet előtti a csend;
hogy ítéletére vár, mind, ahány.
Türelmetlenségét oltja a hajnalba,
sürgetőn: mi lesz már?
Hogy a porladó kövek közé
ne tűnjön – legalább lába előtt – a feledés.
Oly érzéketlen az idő, az időtlenségre,
a mulandó a múlhatatlanságra!
- Így vesződik a jelen az időben.
Korszakok, korok, testamentumok,
fázósan dideregnek az eljövendőben,
mikorra átértékelődnek.
Ha utódok, a letűnt áldozatokba belenőnek!
És estére előtűnnek a gyertyafények,
élők imáival gyújtanak békességet.