Ha mégis

Hihetetlen összefüggésekben élünk, melyek a mi világunk szőttesei, és a mi általunk épített bábeli tornyaink. Megmagyarázhatatlan, indokolhatatlan erővonalak között, azok háborújában, melyeknek valamilyen szabályt próbálunk feltételezni. Elméleteket állítunk fel, melyek között próbálunk élni, vagy azok ellen harcolni. Mert magunkban szabályokat készítünk, azokat hozzárendeljük személyekhez, amelyek lehet, hogy valós alapokon állnak, de többnyire elképzelt alapokat helyezünk le, melyekre épített szabályaink szövevényes, sőt tudattalan – bár nem ösztönös – értelmezéseink következményei. És ami a megdöbbentő, hogy mind ezt azért tesszük, mert azt állítjuk – magunknak, magunkról, és magunkban -, hogy szeretni vágyunk, miközben majd kiszáradunk a szeretet ínségünktől.

Ki kell mernünk mondani, hogy nem értjük a világot, nem látjuk a világot, egyedül a magunk örvényében tekergünk, amiből nem vagyunk képesek kikecmeregni, amit a magunk világaként élünk meg. Bizony, mindegyikünk egy sajátos, és szubjektív, és szuverén világképpel rendelkezik! Amit az Isten próbál összerendezni, összehangolni, egy közös nevezőre hozni, amit az Ember elutasít, öntörvényűségével kiközösít, mert attól félti a maga világát, amivel azonban nem boldogul, ellenben pótlására bőven rendelkezik ötletekkel, amik pótcselekvések. Tehát az Ember azt állítva, hogy tudatos, tudattalanul pótcselekvések között vergődi át az életét, félredobva az Isten bölcsességét, ami pedig az egyetlen segítség lehetne a számára.