Az óceán szélén ülve lógatom lábam, és végig tekintek a világon, csak úgy. Nem kritikusan, csak szemlélődve. Látom az Istent, ott a végtelenben, szétterülten a természetben, érzéstelen. De nem érzéketlen! Vigyázó szeme mindent felismer, mint az egyedüli jelent, észrevétlen; annak, ki nem keres, de látható, megfogható, és felfogható annak– és azzal dialógust teremt – aki folyton folyvást ráfigyel. Mert állandóan jelel, minden pillanatában van üzenete, legfeljebb én, nem érzékelem. Mert a világ elvonja tekintetem, zsibongásával, erőszakos, ideges hivalkodásával, önazonosságának bizonyításával. Lám:
- a természet csúcsán ott az Ember, aki mérhetetlen unalommal, türelmetlenséggel követeli a hatalmat magának, pedig senki másnak nem jutott belőle ebben a világban. És küzd önmaga faja ellen, mit kerget, űz, veszetten, hogy teremtsen békétlenséget. Ott dübörög a fellegekben, a föld mélyébe hatol, hogy megteremtse hatalmát a másik ellen. Furfangosságot ébreszt, ez ma a szellem, míg a lelkét megfeledten hurcolja, hazugságokkal megteremtve maga igazát. Új világot akar, melyet maga teremt, ki akarja hagyni Istent, mi lehetetlen. Mert számára kényelmetlen, hogy van, aki helyette uralja a rendet, amibe neki kell elfoglalni a helyet, tisztelettel. Dühöng, vicsorog, ül rajta a gonosz, az állandóan acsarkodó végzete, és már azt hiszi, hogy ez az élete, aztán mindennek vége lesz. Így hazudik magának a gyáva, miközben kicsúszik alóla szabadsága, melyet kapott, hogy ne legyen kínja a mindennapok kínlódása, mely fájdalmas, és követelődző, ha enged csábításának. Mert nem kéne. Élhetné napjait Isten szeretetében, gyönyörködve a természet szépségében, magának javát nem keresve, és meg nem utálva azt, mi neki lett teremtve. Milyen egyszerű lenne!
- Ha azt, kit Isten hatalomra termett, azzal a másik nem feleselne, hozzá lenne engedelmes, mint Istentől rendelt főnemeshez. De az, aki hatalom erejét elnyerte, hatalmától meg nem részegedne, szolgálná azt, mit kezébe tettek, és a dicsőségre felvezessen mindent, mert egy a célja, hogy feladatának megfeleljen. Ám az, kik arra nem érdemes, erőszakkal hatalmat ne kergessen, sőt, ne követeljen.
Mert az alázat nemesi kegyelem, mit gyakorolhat minden közember, aki hitéből ki nem kelve, Istennel nem feleselve, jövendőt az üdvösségben lelhet. Mert hite, hogy a földi élet vándorlás, mely zarándoklat az örök életbe vezető úton, hova megérkezni a boldogság, és a lélek teljességének érdeme. De oda, egyedül a zarándok út vezet! Amire az Ember érdemes, csak lenne magában elég hit, ahhoz, hogy a végtelen rá figyel, és hív. Nem követel. Nem kényszer az Ember érdeme, bár elérhető, ha a hívásra felel, és még szeretni is képes Vele, ki maga a szeretet - azzal, hogy csak ad, akkor is, ha tudja, hogy cserébe semmit nem várhat, nem kap. A végsőkig hiszi az embert jól termő fának. Ez az Ő szabadsága: ha el is téved tőle, bármikor visszatalálhat az Ember. Csak merni kell kimondania, hogy tévedtem.
- a természet csúcsán ott az Ember, aki mérhetetlen unalommal, türelmetlenséggel követeli a hatalmat magának, pedig senki másnak nem jutott belőle ebben a világban. És küzd önmaga faja ellen, mit kerget, űz, veszetten, hogy teremtsen békétlenséget. Ott dübörög a fellegekben, a föld mélyébe hatol, hogy megteremtse hatalmát a másik ellen. Furfangosságot ébreszt, ez ma a szellem, míg a lelkét megfeledten hurcolja, hazugságokkal megteremtve maga igazát. Új világot akar, melyet maga teremt, ki akarja hagyni Istent, mi lehetetlen. Mert számára kényelmetlen, hogy van, aki helyette uralja a rendet, amibe neki kell elfoglalni a helyet, tisztelettel. Dühöng, vicsorog, ül rajta a gonosz, az állandóan acsarkodó végzete, és már azt hiszi, hogy ez az élete, aztán mindennek vége lesz. Így hazudik magának a gyáva, miközben kicsúszik alóla szabadsága, melyet kapott, hogy ne legyen kínja a mindennapok kínlódása, mely fájdalmas, és követelődző, ha enged csábításának. Mert nem kéne. Élhetné napjait Isten szeretetében, gyönyörködve a természet szépségében, magának javát nem keresve, és meg nem utálva azt, mi neki lett teremtve. Milyen egyszerű lenne!
- Ha azt, kit Isten hatalomra termett, azzal a másik nem feleselne, hozzá lenne engedelmes, mint Istentől rendelt főnemeshez. De az, aki hatalom erejét elnyerte, hatalmától meg nem részegedne, szolgálná azt, mit kezébe tettek, és a dicsőségre felvezessen mindent, mert egy a célja, hogy feladatának megfeleljen. Ám az, kik arra nem érdemes, erőszakkal hatalmat ne kergessen, sőt, ne követeljen.
Mert az alázat nemesi kegyelem, mit gyakorolhat minden közember, aki hitéből ki nem kelve, Istennel nem feleselve, jövendőt az üdvösségben lelhet. Mert hite, hogy a földi élet vándorlás, mely zarándoklat az örök életbe vezető úton, hova megérkezni a boldogság, és a lélek teljességének érdeme. De oda, egyedül a zarándok út vezet! Amire az Ember érdemes, csak lenne magában elég hit, ahhoz, hogy a végtelen rá figyel, és hív. Nem követel. Nem kényszer az Ember érdeme, bár elérhető, ha a hívásra felel, és még szeretni is képes Vele, ki maga a szeretet - azzal, hogy csak ad, akkor is, ha tudja, hogy cserébe semmit nem várhat, nem kap. A végsőkig hiszi az embert jól termő fának. Ez az Ő szabadsága: ha el is téved tőle, bármikor visszatalálhat az Ember. Csak merni kell kimondania, hogy tévedtem.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése