Üzenem Eperjes Károlynak

Hazudhat lelkem, de minek,
attól az éj nem lesz sötétebb,
sem a csend mélyebb.
Inkább Veled megyek;
holdbéli tájon, mint idegen,
osonva, lépteidet keresem.
Mégsem oly idegen a táj.
Amíg csak előttem jársz,
érzem lábad nyomát
- mint kötéltáncos
a manézsnak oltárán,
ott fenn a magasban,
még, ha meg is áll -
mibe lépnem megnyugvás.
Utolérni?
Akkor megfognám kezed,
és Veled énekelném a zsoltárt.
Milyen megnyugvást hoznál.
Neked nem, csak nekem
lenne több ez,
mint egy zsolozsma reggelen,
mi az álomból kiemel,
és a végtelen magasságokhoz terel.
Majd ha kezed elengedem
sem remeg többé.
Most már folyvást pereg, csepeg,
mint forrásnak hűs lehelete,
mi pezsdíti képzetemet,
frissíti emlékemet,
míg csak Hozzá elérkezem.
Köszönöm életedet!