A roskadozó ajtófélfának dőlök,
háttal, hogy ne lássak, és ne halljak,
csak magamban, ezzel a féktelen paraszttal
vagyok, szokatlanul ismeretlenül.
Próbálom érteni dünnyögését,
méltatlankodó ellenvetését,
mivel minden állításommal vitatkozik.
Engedetlen és béklyót nem tűrő mihaszna!
De még, ha volna haszna, annak,
hogy ellenkezésével szitokszót hallat.
De nem. Ez már az öreg, együgyű fajta,
ki szeretne, de a csököny nem hagyja,
mi belé lett vasalva.
Csak érteném, hogy mit akarhat,
vagy ez csupán az ösztönt nyargalja?
Sajnálnám, ha a szellem így kifagyhat,
hogy képtelen uralni testét a barma.
Mert még, ha állat volna;
de hát, ember bőr van rajta!
Igaz, töredezik, repedezik, jajgat,
de foltozni mégsem akarja.
Hát úgy látom, engedni kell annak,
aki még ma képes arra.
Az ajtófélfára egy nagyot csapva,
megfordulok, a világba bele kapva,
fütyörészve – mint egy suhanc ötvenes fajta,
megyek dolgom után kajtatva.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése