Végső remény

Valami békességet, valami fényességet!
Hogy feledni bírjam mit látnom, és hallanom kell,
mi valóságként rám nehezedik kívülről.
Mi kívülről belém szűrődik, elnehezít,
folyton folyvást nyugtalanít, átitatja pórusaimat.
Szabadulásra vagyok éhes e tehertől!
A kívülről jövő segítség már nem enyhít,
bizalmatlansággal tölt el, elkedvetlenít.
Belülről élni, vigasztalódni próbálok.
Már hallom a szirénát, mi belülről jön segítségemre.
Csak elbírjon hiú magányommal,
bokámon és kezeimen csüngő kolonccal.
Egyedüli egy reményem. Csüngök rajta,
nem engedem, még görcsösen, még bénultan,
de kitartón, állhatatosan. A hitben, hogy megszabadíthat.
Létezésem, és irgalmam, éltető mosolya.
Megnyugodok bölcs szavaiban, mi bennem olvad fel,
hogy majd szenteljen, beteljesedjen.
Vigasztaló és megbocsátó erejéből táplál,
mert számára a bűn bántás;
de ki képes belátni annak kárát,
annak ott áll a megbocsátás!
Felsegít, hogy nyújtja kezét. Csak felnézzek,
meglátva szemét, gyúljon bennem szenvedély,
és akarjak felállni, akkor is, ha az, szenvedés.
Ő az, aki a végsőkig bennem remél!

Sors krónika

Nem írok le semmit, most, csak vagyok, kalapozok.
Életem egy fásult unalom, míg életben maradok.
Lenne dolgom sok, de a jobbágy hatalom ül itt a vállamon.
A mindennapok, a keresetemért vagyok.
Ja, és a szavazatom. Akarok, de jót tenni most, itt, nem tudok.
Mert nincsen itt olyan, aki várja a holnapot.
Mindenki toporog, a túlélésre bazíroz.
Az ünnep is csak arra jó, hogy legyen mikor magam vagyok.
Míg önmagáért tart ki, rajtunk, a hatalom.

Arisztotelész etikája

Még Arisztotelész is vallotta: „A közösség, a polisz minden más javak fölött áll; az egyén csak annyiban lehet individuum amennyiben a polisz tagja.” Most, hova legyek ezzel a kijelentéssel?
Vagy téves az állítás, vagy idejét múlt, vagy az egyén nem individuum? Mi van a közösséggel, és mi van az egyénnel ma? A ma társadalma hova tart, és a ma társadalmának van e szüksége az egyénre? Ne felejtsük, az új jelszó, a globalizáció!
Nem merem kimondani – de mégis – csak félre ne értse valaki: szükségünk van Arisztotelészre, az eredetire, ma! Egy biztos, hogy a mai társadalmi keretek nem kedveznek a Magyar Nemzetnek. Túl alkalmazkodók vagyunk, a helyett, hogy magunkat adnánk.
De, hát kik vagyunk? Van énünk, van nemzettudatunk, van múltunk, van jelenünk, van jövőnk? Talán a Magyarról már több mint 80 éve lemondott a világ? És mi magunk? Ki vagy Te Magyar, és hol vagytok?
Közös Európa. Miben közös? És miben van a nemzetek ereje? Ki foglalkozik azzal, hogy a Magyar Nemzet a közös Európában identitását felfedezze, visszakapja, illetve ami még van belőle a múltból, azt megőrizze.
Sajnos a politika, nemzetáruló. Ha bátor lennék, akkor azt mondanám, hogy a politikusok a nemzetárulók, mert mint a prostituáltak, huncut garasokért dobják oda értékeinket, jövőnket. Igaz, nem a magukét, hanem másokét, mindannyinkét. Mert számukra kincs az, ami saját életük, boldogulásuk, napi vágyaik kielégítését szolgálja, valami torz, szubjektív értékrend szerint. Ez a torzulás azért lehet, mert magukat képzelik istennek. Ahelyett, hogy istenítik magukat, inkább Isten értékrendjét kellene magukévá tenni. És ami ennél nagyobb baj, hogy az a nép, amely e földön él, az is ezt tanulja meg, értékrendje az értéktelenség. Amit ma megszerezhetsz, ne halaszd holnapra, és ne hagy másnak. Cigány vircsaft ami ebben az országban folyik, meg sem érdemli a Magyar, hogy Magyar legyen. Hát ne vesse senki szemére, hogy porlik és elvész, ha önmaga falja fel jövőjét.

Megállni

Ki kellene szállni a hintából.
No nem végleg, csak egy időre.
Míg újra megszívom tüdőmet levegővel.
Míg repülök, forgok az időben,
csak kapkodok, fulladok,
és nem nézek előre.

A szédületbe hullok felelőtlen.
Ez baj! Csak forgok körbe-körbe,
a démonok sikítva törnek ki belőlem,
szájalok, kacagok eszelősen,
a szemem csak jár föl-le.
Részeg utas lett belőlem!