Végső remény

Valami békességet, valami fényességet!
Hogy feledni bírjam mit látnom, és hallanom kell,
mi valóságként rám nehezedik kívülről.
Mi kívülről belém szűrődik, elnehezít,
folyton folyvást nyugtalanít, átitatja pórusaimat.
Szabadulásra vagyok éhes e tehertől!
A kívülről jövő segítség már nem enyhít,
bizalmatlansággal tölt el, elkedvetlenít.
Belülről élni, vigasztalódni próbálok.
Már hallom a szirénát, mi belülről jön segítségemre.
Csak elbírjon hiú magányommal,
bokámon és kezeimen csüngő kolonccal.
Egyedüli egy reményem. Csüngök rajta,
nem engedem, még görcsösen, még bénultan,
de kitartón, állhatatosan. A hitben, hogy megszabadíthat.
Létezésem, és irgalmam, éltető mosolya.
Megnyugodok bölcs szavaiban, mi bennem olvad fel,
hogy majd szenteljen, beteljesedjen.
Vigasztaló és megbocsátó erejéből táplál,
mert számára a bűn bántás;
de ki képes belátni annak kárát,
annak ott áll a megbocsátás!
Felsegít, hogy nyújtja kezét. Csak felnézzek,
meglátva szemét, gyúljon bennem szenvedély,
és akarjak felállni, akkor is, ha az, szenvedés.
Ő az, aki a végsőkig bennem remél!