Az Én vergődése

Valami kavarog bennem. A bizonytalanság, a világban rejlő káosz története, mely összezavar. Az ember él szervezetlenül, következetességektől távol, a következmények irtózatától idegenül, szinte magánya teljes gyönyörének átadva életét.
Az ösztönvilág mámora ez. Minden érdekli, mi kívüle van, ugyan akkor irtózatos távol van tőle az, mi benne van. Idegenül él önmagában. Fel sem merül benne a kérdés: ki vagyok, miért vagyok? Mert, ha talán feltenné, megijesztené. Rajta kívül generált gondjai kezelésére vállalkozásokat alapít, hogy célt találjon eszköztelenségének, és ideológiát érdektelenségének.
Az Ember van a világban, miközben a világ számára beszűkült városi, cselekvő, izgága, környezet, melyben az ember már csak egy olyan eszköz, ki megélhetését és meggazdagodását szolgáló tényező, a természet pedig az, ki teljesítményének fokozását segítő, vagy akadályozó körülmény, mely a meg nem határozott, és folyamatosan változó céljainak színpada.
A győzelem a cél. Egyenként, mindegyik ember fölötti győzelem, a természet fölötti győzelem a cél, még akkor is, ha azzal mindazt megalázom, csak magamat ne engedjem megalázni. Végig söpörni a világomon, és kereteit tágítani a végsőkig, uralmam alá teperni mindent. Bizonyítani önmagam számára felsőbbrendűségemet, méltányosságomat és méltóságomat, elismertetni mindenekkel, hogy én vagyok. Miközben talán rá sem érek arra, hogy megkérdezzem magamtól: ki vagyok?
Az Én kudarca. Feltörni a csúcsra, vágyva, hogy onnan letekintve minősíthessem hatalmasságomat. Mire felérek, szemem elhomályosul, lábam alatt csak felhő és köd, és csak látni vélem hatalmasságomat, de a magasabb hatalmasság nem enged gyönyörködni, megaláz. Dühít, bosszant, és haragra, bosszúra ingerel. Már nem a győzelmi vágy az, mi hajt, hanem a csalódás okozta gőg, mely nem fogadja el, hogy kudarc lehet megalapozatlanul megalkotott céljaimból. Fokozza képtelen hatalmi vágyát, melyből rombolás fakad. Ha nem sikerül tervem, akkor a mások terve sem sikerülhet. Ártás és irtás a hatalom új eszköze. Ha magamnak nem használhatok, akkor másnak ártsak. Szomorú vég. Míg másnak ártok, magamat is elpusztítom. Még mielőtt magamat felfedezni bírtam volna, elveszek.
Miközben az, ki felfedezi magát, keservesen, és alázatában csak esdekel, és elfogadja azt is, hogy én szenvedek - sőt, értem esdekel; él egy boldog életet, családot nevel, virágot ültet oda, hol én lépdelek, és szemetelek. Csendesen, lélekből lélegez, új világot álmodva énekel, nevet, helyettem és értem is felel. Könyörtelenül könyörtelen. Ellenfelem, mert kihívásomra nem felel, vagy úgy, hogy az engem ingerel. Belőle én, gazdagságra nem törhetek. Míg nekem üzlet az életem, Ő megéli az életet, és egyre nemesebb. Számomra idegen, ez nem az én természetem. Ő a világban él, mégis lebeg, míg én, e világban mindent értékelek: értéke fölött adom, és az alatt veszem. Nekem minden lélektelen. Tárgy, eszköz; kudarc az életem.