Szeretetláng

Halk szellő susog a fák alatt,
tavaszi szerelmes alkonyat.
A lenyugvó nap izzón hívogat,
ég Urának Asszonya mosolya.

A hegyek mögül kél, és szólogat,
fejével int felém, tekintete kutat:
bírom e hitem, vagy erősebb a tudat?
Ó alkonyat, Napba öltözött Asszonya!

Lásd, ölelésre tárom ki karomat,
míg kérőn hallgatom hangodat,
fészekként nyújtom markomat,
magamra veszem szolgálatodat.

És Te nyújtod mosolygón lángodat,
mely Istent szolgáló szívedből fakad,
hogy felgyújtsad hamvadó parazsamat,
mely elűzze a gonosz hatalmakat.

A Te erőd legyen az, mely lángra kap,
mi szívről szívre tör magának utat,
felperzselve maga előtt gátakat.
Én, fáklyádként, hadd hordozzalak.