Lassú lépteim visznek domb tetejére,
honnan tekintetem eltűnik a fekete éjben.
Letekintve a föld összegyűlt sűrűjére,
a sötétben messze kúszó fények.
Benne állok, eltakar sötétségem.
Itt pislákoltok mind, kik szívemben égtek,
kikről – nélkületek – éveim mesélnek;
ámulva nézem e tülekedő békességet.
Lassan számba veszem, egyesével,
balról jobbra - mindegyiket a nevével.
Mert én most is neveden neveznélek;
én az élő, ki a holtakkal beszélek.
Mert, hogy lenne nélkületek büszkeségem,
és mit érne parányi tisztességem,
ha eltagadnám múltam, amiben éltek;
sőt, kezem nyújtom: bocsássatok meg, kérem!
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése