Mi volt előbb a tavasz, vagy a feltámadás?

Kit kérdezhetnék? És ha kérdezném is, minek? Szinonímok!

Amikor látom, és hosszú, sötét hónapokon elnézem a kopasz és halottnak vélt fát; majd, mikor annak ideje eljön, a szélben megrázza magát, és egy csodás, napban tündöklő reggelen élni kezd. Senki nem látja azt a pillanatot, amikor életre kell, csak azt, mikor kibomlik belőle az új élet! Feltámad a világ! Tavaszodik. De kár, hogy én nem vagyok e világ része! Lehetnék? Bennem is valami elkezdődhet? Én is képes lehetek rá? Ha képes vagyok korábbi, megélt önmagamba belehalni! Akkor talán igen. Levetni megsárgult, megszenesedett, összezsugorodott, elértéktelenedett leveleimet … Nekem tudatosan kell tennem, mert én tudattal lettem teremtve, mégis azzal a lehetőséggel, mint amivel a természet. Minden évben a Húsvét a feltámadásommá, újjászületésemmé lehet. Egyébként, a természet szolgálatomra teremtetett, hogy hozzásegítsen emberségem kiteljesítésében, hogy felnőni bírjak a Teremtő akaratába, vágyát, álmát megvalósítani, mire alkotott.

Hát nem vagyok a magam ura? Nem önmagam örömére vagyok? Önmagam? Mit is jelent? E világban mi van önmagáért? A föld, a víz, a levegő? A nap, a hold, a csillagok? A fű, a fa, a virág, az állatok? Hát, ha ők nem, én miért is? Ha én többre vagyok érdemes, mint körülöttem bármi is, én miért lennék értéktelenebb? Lenni akarok Valakiért! Többre akarok érdemes lenni, mint bármi, mi szolgál, és mi örömöt akar szerezni Nekem, az Embernek!

Teremtő! Ugye mindent Te teremtettél, ami körülöttem és általam van? Akkor engem is? Ami bennem van és vágyakozik, akkor lehet, hogy minden a Te akaratod? Lehet, hogy téged vágyakozlak? Akkor is mikor egy virágot letépni vágyok, mikor ölelni vágyom? Lehet, hogy amikor gyönyörködök a napsütésben, a napsütésben csillogó habokban, a hófödte hegycsúcsokban, a virágos rétben, a madárcsicsergésben, nyári meleg éjszakán a csillagos égben, akkor Benned gyönyörködöm, utánad ábrándozom?

Teremtőm, a teremtés téged dicsér, és én e dicséretből nem akarok kimaradni! És minden dicséretért áldani akarlak téged, mit érzékeim érezni, érteni, magamba ölelni akarnak! Értésemre adod: Te nem akarod semminek sem a halálát, Te a teremtésben örömödet leled. Te a holtat is fel akarod támasztani, hogy minden gyönyörűség örömödben teljesedjen ki, és boldogsággá váljon! Te a halált a bűnnek szánod, az elértéktelenedett életnek, hogy Benned éledjen újjá minden, megigazultan, ami végül már meg nem változik és örökké Benned lesz egységgé. A világban minden gyönyörűséget, szépséget, azért teremtettél, hogy abból táplálkozzon hitünk és reményünk, hogy egyszer, megigazultan a Te szeretetedben lehessünk együtt, akik már itt vágyakozunk rá. Köszönöm a tavaszt, minden tavaszomat, és benne a feltámadásom végső reményét!