Választás, vagy felelős döntés?

Egy kihívás, egy aggódás. Hogy Nemzetünkből, ki e hazában magára veszi a merszet, hogy szavazzon, nem veszi sorsunkat félvállról, kire és mire fog szavazni? Megmérettetünk, hogy mi az érdekünk, hogy van e közös érdekünk, és értjük-e, hogy mi az érdekünk!

Vajon ki és milyen érvek alapján teszi oda a keresztet, ahova teszi? Mindegy is lenne, ha nem befolyásolná, hogy utána mi lesz. Elgondolkodni sorsunkról, és sorsunk alakulásáról a civil társdalomnak nem ártana, amibe nem szólnak bele pártok. Nem ártana. De vajon van-e rá érdeklődés a társadalmunkban, vagy megelégszünk azzal, hogy szidjuk azt, ami van, és közben sütögetjük pecsenyénket? Mert, ha nincs érdeklődés, akkor az azt jelenti, hogy bizony nem érett meg rá e nép, hogy szabad döntése lehessen. De ha most nem látja elég baljósnak helyzetét, akkor lesz-e még módja, hogy egyszer talán meglássa? Vagy, mit Trianon megkezdett, az fog folytatódni? Szép csendesen széthullunk és majd a világ tájaira szétszóródva eltűnünk a történelem porfelhőjében? Vagy, vagyunk-e még egyáltalán, mert hiszen az a nemzet, mely sorsáért nem érez felelősséget, vagy nem képes sorsát kezében tartani, az talán már nem is létezik. Nagyon félek, és féltem ezeréves múltunkat, hogy magyarnak lenni már nem hogy nem dicsőség, de sajnos már szégyen, kikre nem sokat adnak, sőt már magunk sem adunk. Mert nem gyűjtünk, hanem széthordunk. Például, vannak e még ünnepeink, amit közös ünnepeinkként tisztelni, szeretni vagyunk képesek, és közösen megülni, amit politika nem vert még szét. Tanítjuk-e fiataljainkat a Haza, a Nemzet szeretetére, a közös ünneplésre? Mit tanítanak a történelemkönyvek? Van-e nemzetismereti tananyag, ahol felelősségről és kötelességről esik szó. De van-e olyan tantárgy, ahol az emberi méltóságot tanítják, az egymás iránti felelősséget és az egymás iránti kötelességet sulykolják bele a fiatalba? Ezekről a dolgokról egy kampányban miért nem esik szó, senkit nem érdekel? Még a politikát sem, és a választó rétegek sem kérik számon a képviselőjelölteken?

Fel kellene támadnunk, újra értelmezni önmagunkat és értékeinket, mindannyiunknak, egyenként, és követelni, hogy ehhez kapjunk meg a hatalomtól minden segítséget, ha már magunk életképtelenekké váltunk, és elvesztettük, vagy ellopták nemzettudatunkat, akkor valaki adja már vissza. Vagy legyen mennünk még annyi életkedv, hogy igényünket fogalmazzuk meg, az utókor megmentésére legalább! Nem nagy Magyarországért kell kurjantgatni, óbégatni, nekünk, amink még van, azt kell tudnunk megtartani, a Magyar földet, de a földdel a Magyarságunkat is, nem csak azért kell a földet védeni, hogy majd később mi adhassuk el jó pénzért, ne a másik! Nem az a fontos, hogy az enyém, vagy a másiké, hanem, hogy magyar tulajdonban maradjon, aki hitével, meggyőződésével, tudásával, becsületével, a Magyarságnak tudja nem csak megőrizni, de hasznára fordítani is! Aki érti, az élje is meg, amit itt mondok, de ha már magyar nincs a magyarral, hát Isten irgalmazzon nekünk!