Nagyszombat

Az egész élet egy nagy szerelem – amire akkor jövünk rá, mikor már elfogyott – amibe belefonódnak szerelmek - ahogy halálok és feltámadások; ahogy szenvedések és áldozatok; ahogy csalódások és vigasztalódások; ahogy könnyek és mosolyok; ahogy könyörgések és esdeklések; ahogy kudarcok és sikerek …

A fogantatás a szerelem beteljesedése. Legyen az csak egy gondolat fogantatása is, mi cselekvést, vagy életet terem. Mert a fogantatás az alkotni vágyás, mi, ha életképes, alkotássá lesz. Teremtő szándékká? Teremtéssé? Életté? Létezéssé? A vágy találkozása – mi emberi, a teremtő akarattal – mi az Isten!

A szeretet rokon a szerelemmel, de mégis más. Azt csak vágyakozza elérni az ember a szerelemben, de a szeretet nem embertől van, bár vágyakozik elérni az ember – amennyiben istenségét megélni is vágyakozik. Mert a szeretet az Isten, mire Jézus tanított meg bennünket, és mire születésünktől – keresztségünktől tudatosan törekszünk, tudva, hogy megtapasztalni képesek vagyunk, de megélni teljességében sosem. Illetve csak a halálunk után, ha az örökéletre kegyelmet kapunk! Ahol Isten teljességében részesülhetünk. Addig be kell érnünk a szerelemmel, hogy részt vehessünk Isten alkotó természetében, miközben vágyakozunk a feltámadásunkra, minek reményét szintén Jézus ültette belénk – mint ember, ki Isten teljességének része, már emberként - hogy értésünkre adja a teljességünk esélyét, mit hirdetett, és hirdet Egyházában, apostol utódai által is! Hiszem feltámadásomat, a feltámadás hitével, a szeretetteljesség reményével!