Azokat a nőket szeretem

"Én még azokat a nőket szerettem, akik nem kezdtek el röhögni, ha a férfi az erdei úton letérdelt előttük, két kezébe fogta a nő lábát, és megcsókolta a kis cipő hegyét. Azokat a nőket szerettem, akik könnybe borult szemmel gondolták ilyenkor: „Igen, szeret” – s nem azokat, akik hasonló pillanatban szakértő és beavatott fölénnyel gondolják: „Aha, lábfetisista.”" (Márai Sándor: A négy évszak)

Sándor, engedd meg!

Én már azokat a nőket szeretem, akik még nők. Bájosak, csinosak, érzékiek, halk szavúak, megfontoltak, komolyak, de mégis humorosak. Amit kihagytam, talán szándékosan: szemérmesek, egy cseppet sem közönségesek. Akik nem eladni akarják magukat, bár tisztában vannak értékeikkel, mégis csak életteret követelnek. Élnek velünk és közöttünk, mégis távol, és megérinthetetlenül. A divat eszközük, de nem hatalmasodik el rajtuk. Nem eszük van, hanem szellemük és alázatuk. Akik tudják, hogy kezükben a jövő, de ez a tudás az erejük, nem a hatalmuk. Szépek, szépségük belülről árad kifelé, nem pedig fordítva, ja, és nem önmagukért vannak, főleg nem testükért. Transzcendens, szuverén lényük a meghatározójuk, és mozgatójuk.
A Nő? - Szeretni úgy tudom, ha tisztelhetem. Távozik, de mégis itt marad. Felkavar, de mégis rendbe rak. Társaságban minden szem rátapad, mégis, mindenkit visszatart.