„Krisztusi életet mindenütt élhetünk, abba mindenütt elmerülhetünk; e téren céheknek s privilégiumoknak nincs helyük. Mindenkinek szól az Üdvözítő szava: aki Atyám akaratát cselekszi, az megy be a mennyek országába, s ismét: Atyám akarata az, hogy szentek legyetek. Aminthogy voltak is, vannak is mindenütt, a társadalmi élet minden rétegében, a munkának minden mezején krisztusi lelkek s voltak s vannak minden hivatásban szentek. Azért van az aztán, hogy valaki szentebb lehet a világban, mint más a kolostorban; hogy üdvözülhet a világban, mialatt más elkárhozik a klérusban. E fölvilágosodás erejében bizalommal kell mindenkinek föltekintenie az Úrra s át kell éreznie, hogy az Isten azt az egész nagy szent életet követeli tőlünk, bárhol legyünk, melyet Krisztus élt elénk. Nem vagyunk profánok, sem másodrendű keresztények; nem szabad a mennyországnak csak kuckójába kívánkoznunk; minek a kuckó, mikor az egész Krisztus a mienk? Nem zavarodunk meg egy cseppet sem azért, hogy nem állunk az egyház hierarchiájában, hogy nem vagyunk papok vagy püspökök, hogy nem élünk kolostorban; ti mindnyájan testvérek vagytok - - mondotta az Úr -- célotok egy, mesteretek s éltetek kincse is egy... egyetlenegy, Krisztus s az ő kegyelme, szép életben kifejtve!”
Prohászka Ottokár püspök és tanító, fenti írása jut eszembe, amikor a bérmálás szentségének gondolatát próbálom körüljárni. Hiszen gondolata igazán érett, és felnőtt katolikus keresztlényi gondolat, amint a bérmálás szentsége is a tudatos felnőttkor megerősítő szentsége.
Mert, hogy mi is a szentség fogalma és értelme? „A szentségek jelek és eszközök, melyek kifejezik és erősítik hitünket, megszentelik az embert.” „A szentségek a láthatatlan isteni kegyelmet jelenítik meg látható módon.” Azaz a szentségekkel való együttélés a keresztény tudatos vallásos élet igénye, szüksége, mi az egyén tudatában fejeződik ki, mint kiteljesedés vágya. A szentségek igénylése feltételezi a hitet Istenben, és Egyházához való tartozás közösségének élményét. Hiszen az Egyház közössége kell legyen az a fórum az egyén életében, mely a tökéletesedés fejlődési folyamatához segíti, egyben kiteljesedést biztosít számára, hogy megélhesse az Isten szeretetét. Ahol megélem Isten szeretetét az által, hogy adakozásommal és a testvéri szeretet elfogadásával lehetek cselekvő része Krisztusnak.
A mai szóhasználattal élve pozitív gondolkodással közelítek a közösséghez, melyben pozitív élettérhez jutok, melyben az éltető erő a szeretet, mely Istenben van és Krisztusban termelődik újra és újra számomra, melyet a Szentlélek táplál bennem és a közösség egységében.
Hogyan tudom tudatosítani magamban az isteni kegyelem jelenvalóságát? Ahogyan Pál apostol buzdít: „… eszembe jut a benned levő képmutatás nélküli hit … Éppen ezért figyelmeztetlek, szítsd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézrátételem által benned van. Hiszen Isten nem a félénkség lelkét adta nekünk, hanem az erőét, a szeretetét és a józanságét. Ne szégyenkezz hát az Úrról való tanúságtétel miatt, …” (2Tim 1, 5-7). Hát ez az a kézrátétel, mely a bérmálás szentségében a hitre fejti ki hatását. Nem szuggesszió, nem. Kegyelem! Amely kegyelem az egyénben hite által táplálkozik. Isten ereje, mely a hét kegyelmi ajándékot hordozza, melyre jézus így hagyta rá az apostolait: „Ezeket akartam nektek mondani, amíg veletek vagyok. S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek. Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen.” (Jn 14, 25-27).
Hát, ki bérmálás szentségét fogadja magába, az ne nyugtalankodjék többé, az legyen bizonyos és biztos abban, hogy Isten kezében hordozza, és oltalmazza, és ez a bizonyosság legyen társa életútján, minden pillanatában. Meg kell idéznem, Prohászkának ide illő, csodálatosan szép gondolatát: „Istennel kapcsolatban, a megszentelő kegyelem által vagyunk. A kegyelem nem erkölcsi jóság, nem erény, nem lelkes, erőteljes érzés, hanem a lélekben végbemenő istenülés. De nem olyan istenülés, melyet érzünk, mely öntudatunknak tapasztalat alá eső tartalma volna, hanem olyan, mely a lélek valóját fogja meg s öntudatunk alá nem esik. A Szentlélek tehát lelkünket annak valóságán, mondjuk, a gyökerén fogja meg s ott köti össze magát vele; onnan van, hogy azáltal minket minden emberinél különb, isteni cselekvésre képesít s ugyancsak azt adja belénk, ami lelkünk jövendő, dicsőséges elváltozásának csírája s gyökere. Erről a megszentelő kegyelemről mondja Szent Péter (2Pt 1,4): ,,ezáltal az isteni természet részeseivé'' lettünk, vagyis magával az Istennel közösségben állunk”.
De a bérmálkozó – e magára vett szentségi közösségben Istennel - egyben cselekedetre vállalkozik, mely cselekedet a hit győzelme; hogy Krisztus közösségének érző, és tüsténkedő, azért aggódó, elkötelezett tagjává válik, aki felelősséget és részt vállal a közösségben – a közösségért, mely arra készteti, hogy tegyen azért, hogy szeretetben tökéletesedjen, mely tökéletesség a közösségben az egyén tökéletesedése útján válik teljessé. Jelenlétével és jelenvalóságával tehet tanúságot mindenki. Annak tudatában, hogy „Krisztus nem azért jött a világra, hogy az emberek csak mennyországba jussanak, hanem azért is, hogy a földön isteni élet legyen.” (Prohászka Ottokár). De az isteni életet velünk akarja Isten valósággá tenni, akik hiszünk Benne.
Ezért imádkozok - és hívok imára minden keresztényt, ki ezeket a sorokat olvassa – a most bérmálkozókért, és mindenkiért, ki Egyházunkban a bérmálás szentségét vette magára Szent Bonaventúrával a Szentlélek hét ajándékáért (mert a mi dolgunk, felelősségünk sem kevés, kiknek nyomába lépnek, és példájára épülnek bérmálkozóink):
Kérjük kegyelmes Atyánkat, általad, értünk emberré lett, keresztre feszített és megdicsőült egyszülött Fia által, hogy árassza belénk a Szentlelkét, aki minden teljességével rajta nyugodott.
Add meg nekünk -
- a bölcsesség lelkét, hogy az élet fájának - aki Te vagy igazában - gyümölcsét, éltető ízét megízleljük;
- az értelem ajándékát, hogy elménk látása megvilágosodjék;
- a tanács ajándékát, hogy nyomdokaidon a helyes ösvényre lépjünk útjainkban;
- az erősség ajándékát, hogy támadó ellenségeink zaklatását erőtlenné tegyük;
- a tudomány ajándékát, hogy a jó és rossz megkülönböztetéséhez kellő szent tudománnyal beteljünk;
- a jámborság adományát, hogy az irgalom indulatát magunkra vegyük;
- az Istenfélelem ajándékát, hogy elkerüljünk minden rosszat, mély tisztelettel megnyugodjunk örök Fölséged végzésében.
Azt akartad, hogy ezeket kérjük abban a szent imádságban, amelyre bennünket tanítottál. Kérünk, hadd nyerjük el most is szent kereszted által mindezt szentséges Neved dicsőségére, akinek az Atyával és Szentlélekkel együtt tisztelet és dicsőség, hálaadás, tisztesség és hatalom mindörökkön-örökké. Ámen
Prohászka Ottokár püspök és tanító, fenti írása jut eszembe, amikor a bérmálás szentségének gondolatát próbálom körüljárni. Hiszen gondolata igazán érett, és felnőtt katolikus keresztlényi gondolat, amint a bérmálás szentsége is a tudatos felnőttkor megerősítő szentsége.
Mert, hogy mi is a szentség fogalma és értelme? „A szentségek jelek és eszközök, melyek kifejezik és erősítik hitünket, megszentelik az embert.” „A szentségek a láthatatlan isteni kegyelmet jelenítik meg látható módon.” Azaz a szentségekkel való együttélés a keresztény tudatos vallásos élet igénye, szüksége, mi az egyén tudatában fejeződik ki, mint kiteljesedés vágya. A szentségek igénylése feltételezi a hitet Istenben, és Egyházához való tartozás közösségének élményét. Hiszen az Egyház közössége kell legyen az a fórum az egyén életében, mely a tökéletesedés fejlődési folyamatához segíti, egyben kiteljesedést biztosít számára, hogy megélhesse az Isten szeretetét. Ahol megélem Isten szeretetét az által, hogy adakozásommal és a testvéri szeretet elfogadásával lehetek cselekvő része Krisztusnak.
A mai szóhasználattal élve pozitív gondolkodással közelítek a közösséghez, melyben pozitív élettérhez jutok, melyben az éltető erő a szeretet, mely Istenben van és Krisztusban termelődik újra és újra számomra, melyet a Szentlélek táplál bennem és a közösség egységében.
Hogyan tudom tudatosítani magamban az isteni kegyelem jelenvalóságát? Ahogyan Pál apostol buzdít: „… eszembe jut a benned levő képmutatás nélküli hit … Éppen ezért figyelmeztetlek, szítsd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézrátételem által benned van. Hiszen Isten nem a félénkség lelkét adta nekünk, hanem az erőét, a szeretetét és a józanságét. Ne szégyenkezz hát az Úrról való tanúságtétel miatt, …” (2Tim 1, 5-7). Hát ez az a kézrátétel, mely a bérmálás szentségében a hitre fejti ki hatását. Nem szuggesszió, nem. Kegyelem! Amely kegyelem az egyénben hite által táplálkozik. Isten ereje, mely a hét kegyelmi ajándékot hordozza, melyre jézus így hagyta rá az apostolait: „Ezeket akartam nektek mondani, amíg veletek vagyok. S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek. Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen.” (Jn 14, 25-27).
Hát, ki bérmálás szentségét fogadja magába, az ne nyugtalankodjék többé, az legyen bizonyos és biztos abban, hogy Isten kezében hordozza, és oltalmazza, és ez a bizonyosság legyen társa életútján, minden pillanatában. Meg kell idéznem, Prohászkának ide illő, csodálatosan szép gondolatát: „Istennel kapcsolatban, a megszentelő kegyelem által vagyunk. A kegyelem nem erkölcsi jóság, nem erény, nem lelkes, erőteljes érzés, hanem a lélekben végbemenő istenülés. De nem olyan istenülés, melyet érzünk, mely öntudatunknak tapasztalat alá eső tartalma volna, hanem olyan, mely a lélek valóját fogja meg s öntudatunk alá nem esik. A Szentlélek tehát lelkünket annak valóságán, mondjuk, a gyökerén fogja meg s ott köti össze magát vele; onnan van, hogy azáltal minket minden emberinél különb, isteni cselekvésre képesít s ugyancsak azt adja belénk, ami lelkünk jövendő, dicsőséges elváltozásának csírája s gyökere. Erről a megszentelő kegyelemről mondja Szent Péter (2Pt 1,4): ,,ezáltal az isteni természet részeseivé'' lettünk, vagyis magával az Istennel közösségben állunk”.
De a bérmálkozó – e magára vett szentségi közösségben Istennel - egyben cselekedetre vállalkozik, mely cselekedet a hit győzelme; hogy Krisztus közösségének érző, és tüsténkedő, azért aggódó, elkötelezett tagjává válik, aki felelősséget és részt vállal a közösségben – a közösségért, mely arra készteti, hogy tegyen azért, hogy szeretetben tökéletesedjen, mely tökéletesség a közösségben az egyén tökéletesedése útján válik teljessé. Jelenlétével és jelenvalóságával tehet tanúságot mindenki. Annak tudatában, hogy „Krisztus nem azért jött a világra, hogy az emberek csak mennyországba jussanak, hanem azért is, hogy a földön isteni élet legyen.” (Prohászka Ottokár). De az isteni életet velünk akarja Isten valósággá tenni, akik hiszünk Benne.Ezért imádkozok - és hívok imára minden keresztényt, ki ezeket a sorokat olvassa – a most bérmálkozókért, és mindenkiért, ki Egyházunkban a bérmálás szentségét vette magára Szent Bonaventúrával a Szentlélek hét ajándékáért (mert a mi dolgunk, felelősségünk sem kevés, kiknek nyomába lépnek, és példájára épülnek bérmálkozóink):
Kérjük kegyelmes Atyánkat, általad, értünk emberré lett, keresztre feszített és megdicsőült egyszülött Fia által, hogy árassza belénk a Szentlelkét, aki minden teljességével rajta nyugodott.
Add meg nekünk -
- a bölcsesség lelkét, hogy az élet fájának - aki Te vagy igazában - gyümölcsét, éltető ízét megízleljük;
- az értelem ajándékát, hogy elménk látása megvilágosodjék;
- a tanács ajándékát, hogy nyomdokaidon a helyes ösvényre lépjünk útjainkban;
- az erősség ajándékát, hogy támadó ellenségeink zaklatását erőtlenné tegyük;
- a tudomány ajándékát, hogy a jó és rossz megkülönböztetéséhez kellő szent tudománnyal beteljünk;
- a jámborság adományát, hogy az irgalom indulatát magunkra vegyük;
- az Istenfélelem ajándékát, hogy elkerüljünk minden rosszat, mély tisztelettel megnyugodjunk örök Fölséged végzésében.
Azt akartad, hogy ezeket kérjük abban a szent imádságban, amelyre bennünket tanítottál. Kérünk, hadd nyerjük el most is szent kereszted által mindezt szentséges Neved dicsőségére, akinek az Atyával és Szentlélekkel együtt tisztelet és dicsőség, hálaadás, tisztesség és hatalom mindörökkön-örökké. Ámen
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése