Életszentség

Fölsejlik az élet tükre, mi mélységétől átlátszó, tiszta.
Zavartalan homály sem töri ketté, kétséget nem enged,
bársonyos ragyogásával vonzásba kényszerít, lüktet.
Mint az élet, mi nem fáj, és nem sajog, de ragyog.
Melegít, és melegségében ápolón ölel magába féltőn,
ahogy ember óhajtja a biztost, az egészen elragadót,
mi váratlan, és várakozás nélkül zsibongja körül.
Ahogy benne a feltörő szerelem, mi ugyan csak érzelem,
de mégis hasonulni bír a tökéleteshez, mit csak remél.
Megtartva a reménytelenségben is, földtől magasan,
mint léggömb, ki súlytalannak érzi terheit mindörökre.
Távol attól, mi eltávolít, megragadva a szentet, a távolit,
kinek bölcsessége a homálytalan vakságon át is vakít,
létezni az élhetetlennek tanít, úgy, hogy nem nagyít.
Oly természetes, hogy a gazdag rá hiába kacsint.