Bélyeggyűjtők

Ki emlékszik bélyeggyűjtőre? Ő az, aki értéket ápolt, titkon, albumokban lapozgatta, mesélt nekik, tisztelte és szerette értékeit, gondjukat viselte, vigyázott értékeire, őrizte azokat, adta, vette, cserélte, ami bizonyította, hogy értéket képvisel gyűjteménye. Talán ma már nem is gyűjtenek bélyeget. Talán már senki meg se venné.
Mi eddig személyes intimitás volt, most valóság, közhely. Mindent kitálalunk, kirakunk az utcára, vagy ellopják, és úgy kerül az utcára. Aztán arra érdemtelenek széthordják, mint kacatot, mint lomot, mint prédát. Aztán üzletté válik, és már személytelen. Míg valaki meg nem talál benne egy új értéket, mi már nem az, mi volt. Csak mutogatja, csak prezentáció, vagy prostitúció eszközévé válik. Jó, ha eredeti tulajdonosáról leválik, és azt, már nem teszi azzá. Feltételezve, hogy az illető számára az nem volna kívánatos. Mert az sem kizárt. A legdirektebb értékek válnak így értéktelenné. Mert ami már pénzért megkapható, az ma már értéktelen. (Mi az, mi nem kapható meg pénzért?) Sajnos. Igaz is, ma már az érték fogalma sem definiálható, az is szubjektív, mint minden értéket hordozó fogalom.
A köznyelvben ma már az Isten sem értékként kerül említésre, lejáratva. Szerencsére nem minden–ki-nél, és nem minden szóhasználat-ban. Nem megyek bele, hogy végig vegyem mind azt a szót, értéket, fogalmat, minek értékét elvettük. Mi, emberek; azok, akik számára az érték önmaga értékétrendjét jelenti, határozza meg.
Bizony, alapvetően én nem személyes tárgyainkra gondolok, hanem az annál sokkal elvontabb és magasabb szintű értékeinkre, melyek nem tárgyak, de annál inkább helyünket, az Ember helyét jellemzi. Helyünket meghatározza abban a környezetben, közegben, melyet a teremtett világnak nevezünk, és amely körül vesz bennünket. Melybe beágyazódva vagyunk, magunk is teremtményként, és mely minősít bennünket. Az a borzasztó, hogy a minősítést magunk állítjuk így ki magunkról. Nem kellene ennek így lenni. De hát, meg van írva, hogy cselekedeteinkkel, döntéseinkkel, magunk vonjuk magunkra az ítéletet. Ami biztosan nem marad el, még ha struccpolitikát folytatunk is.
És menekülnek, légvárakba, koholt, képzeletbeli szabadságba, mi nem az, hanem örvény, mi gyorsítja a folyamatokat.
És mind ez így marad, míg rá nem jövünk arra, hogy az anyagi világ, és annak minden értéke képzelet. Semmi köze a léthez, csupán a teremtett világ Ember által teremtett hatalmának színtere, mit az ember önmaga elpusztítására tud csak használni, míg alázatra nem ébred Teremtője iránt.