Utolsó kép

Új hajnal képe

Egy létezés képe

Szeretet kép

Érthető kép

Gondolat kép

Ez már a Karácsony

Idehallom

A Szeplőtelen

Az Isten megteremtette az Embert, hogy neki adja a teremtett mindenséget, „hajtsátok uralmatok alá” – ajánlással. Teljes szabad kezet adva az Embernek, egyetlen feltétele volt: Isten hatalmát ne akarja bitorolni, elégedjen meg a teremtett világ feletti hatalommal, a nélkül, hogy a teremtő fölött akarna uralkodni! Mikor Isten látta, hogy a kapottal nem tud betelni az Ember, akkor szólítja: Ember, „hol vagy?” Hova keveredtél? Mit tettél?
„Mert kiválasztott minket őbenne a világ megteremtése előtt, hogy szentek és szeplőtelenek legyünk előtte a szeretetben.” (Ef 1,4) Amit az Ember nem értett meg, nem volt képes elfogadni. Ezért mikor eljött az idő, Isten újjá teremteni akarja az Embert. Kiválaszt egyet a bárányok közül, akit arra megfelelőnek talál, Máriát kelti a világba, oly tisztán, mint akkor, annak ideje előtt tette ezt Ádámmal, és Évával. Már nem bízik meg a férfiban, mert csalódott Ádámban, magára veszi az Atya felelősségét! Isten az új Ádám, aki az új Évát – Máriát ellátja aggódó, féltő, de óvó szavaival, most már többet mond, hogy Mária értse szándékát: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél.” „Fiút szülsz”, „az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ő atyjának trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége” (Lk 1,30-33). Micsoda hit, mekkora kegyelem volt Máriában, amelyet engedett, hogy beérjen – születésétől kezdve, a fogantatás elfogadásának napjáig (!) –, hogy ki tudja mondani végül, hogy „legyen nekem a te igéd szerint”. Bizonyosra veszem, hogy akkor, ott, Mária nem is értette, hogy milyen nagy dologról van szó, de hitte, hogy az Isten akarata jó, és neki erre, ezt kell válaszolnia.

A megváltásom ott kezdődött el, ahol Mária hite felszabadítja az Isten akaratát.

Amikor az Ember visszaadja szabadságát, vagyis rábízza szabadságát az Istenre: „legyen nekem a Te akaratod szerint”, akkor váltja ki útlevelét az Isten országába. Ki van ellenem, ha Isten van velem?

Micsoda erő szunnyad Mária igenjében! Az embert, akit elárverezett a gonosz, kiváltja Mária által az Isten, újra esélyt kap az Ember arra, hogy szabad legyen. Léte nincs már Ádámhoz bilincselve, mert eljön Jézus, aki azért jön, ’hogy megváltsa a világot’ (Jn 12,47), hogy ’tanúságot tegyen az igazságról’ (Jn 18,37). Egyértelművé tegye az Ember számára, hogy mi az, ami bűn, és mi az, ami jó! „Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon!” (Lk 12,49). Kiégetni belőlem a bűnt, ki ’hallgatok szavára’! (Jn 18, 37).

Eltűnődő kép

Képletes kép

Egy csendes kép

Egy másik kép

Egy kép

A világba született érvelésem

Új nap virrad!

(Magor születésére)

A virradat készületlenségéből tekintek Rád.
Mikor még reményem az egyedüli hálóruhám.
Mert akarlak, és bátorítom a félhomályban magam,
olyannak, ki e nappal Veled lesz gazdagabb!

Esélytelen nekem a reménytelenség,
mikor vágyódni engedsz a szeretetedre,
mikor féktelen szívóssággal közelít a reggel,
s Te benne. Csábít a felhőtlen részegség.

Halkan, tétován motoszkálsz a ködben,
engeded, hogy megszülessél bennem.
Szerényen küzdesz, hogy értesd: nem vagy talán!
A mindenség az úton neszezve poroszkál.

És lám, a reggel, a korai, itt van már!
Készületlenül, álmosan, a készületre inspirál.
Rám kiáltasz: a szelíden terített asztal vár!
Ott keleten vígan kell már a napsugár.

A próbaházasságról és az együttélésről:

Ha nincs elkötelezettség, akkor mit akarnak kipróbálni; de ha van elkötelezettség, akkor mit kell kipróbálni?

Krisztus a Király

Méltósággal előttem áll
- méltósága, hogy nem urizál.
De van, még valami más,
mi felkelti a világ ámulatát!

A hatalma, egészen más!
Nem kísérti hatalomvágy,
áldozatot senkitől nem vár,
sőt, a hatalomnak aláveti magát!

Erejét nem féli senki más,
csak az, ki megalázza magát,
aki orránál távolabbra lát;
az ember, aki hozzá méri magát.

Ember nem tett fejére koronát,
önként adta oda szolgálatát,
nem lelte még senki diktátumát,
szavain áll mégis a törvényhozás!

Országát nem védi határ,
sem gyilkos fegyver arzenál.
Serege négyszólamú kórusban
zengi a szeretet himnuszát.

Kényszerűen vállalta a halált,
de hatalma lett a feltámadás,
népének így nem kell új király,
eljön Ő újra, mikor jönnie muszáj!

Akkor magához vonja, mi neki jár,
megítéli mind azt, mi ítéletre vár,
de nem, mert uralmát éhezné talán,
csak mert tiszteli Atyjának igazát.

Találkozás

A létezés elemi találkozás:
hol a hang, a szem, és a száj
dolga, átlényegült imádkozás.
Valójában a szív dominál,
az időben egymásra talál,
az érzés adja a dominanciát,
mi nem érzelem, nem vágy,
Benne valamire rátalál.
(Olyan, mint a napsugár,
mi melegít, hevít, impulzál,
a másiknak mind ez simogatás,
és kéretlenül vele jól érzi magát.)
Mindketten érzik a harmóniát!
Egyik a másikkal nem rivalizál.
S a kettő, a vágy síkja fölött
puritán tetszésre talál.

Múlt éltető ereje

Fájón énekel a küzdelem,
de egy percig sem csüggeteg,
mert élni, élni akar a győzelem,
mely ünnepelni született.

Ünnep az már az elején,
mikor még verejtékben méri erejét,
s tán a halálban nyeri el érdemét,
mit meghamisít az emlékezés.

Csak az érti, aki benne él,
ki oly könnyen adja érte életét,
mert a hit neki többet ér,
mint a vér, mi ereibe már úgyse fér.

Nyugtalanítson az a szenvedés,
- akár győzött az, akár elvetélt -,
mi jobbá akarja tenni nemzetét,
megvédve népének Istenét!

Ma este a temetőben

Lassú lépteim visznek domb tetejére,
honnan tekintetem eltűnik a fekete éjben.
Letekintve a föld összegyűlt sűrűjére,

a sötétben messze kúszó fények.

Benne állok, eltakar sötétségem.
Itt pislákoltok mind, kik szívemben égtek,
kikről – nélkületek – éveim mesélnek;
ámulva nézem e tülekedő békességet.

Lassan számba veszem, egyesével,
balról jobbra - mindegyiket a nevével.
Mert én most is neveden neveznélek;
én az élő, ki a holtakkal beszélek.

Mert, hogy lenne nélkületek büszkeségem,
és mit érne parányi tisztességem,
ha eltagadnám múltam, amiben éltek;
sőt, kezem nyújtom: bocsássatok meg, kérem!

Hol az én mennyországom?

Hova mindörökre vágyom, az a mennyországom.
Ott, ahol a pénz nem ad bátorságot,
a szavaknál többet ér mosolygásom,
mindenkit ismerhetek, és mindenki barátom.
Ott, hol létemmel senkit sem bántok,
ölelésem nem vonja magára kárhozásom,
szerető pillantásom nem lesz árulásom.
Ott, ahol az idő semmiben sem korlátoz,
feltörő érzelmet semmi nem gátol,
érthetetlenné válnak az érthető gátlások.
Ott, ahol szerelem minden párolgásom,
olyan a szerelem, mit most csak vágyok,
nem vonják kétségbe az érdekazonosságot.
Ott, ahol nem kóros, de kortalanok az álmok,
és nem kell tartani önző viszálykodástól,
szerepekben nem fulladnak ki pártfogások.
Ott, hol beteljesülnek a vágyott találkozások,
de a test gyönyöre már nem korbácsol,
mert hiányában élem meg az igazságot.
Ott van az én vágyott mennyországom,
hol ott vagy velem, és még azon mások,
kikből már egyre több a hiányom.

Boldog Meszlényi Zoltán Felemelésére

Október 23.

A mi nap kérdeztem egy ismerősömtől, hogy mit fognak ünnepelni 23-án. Nem szemtelenségből kérdeztem, hanem azért, mert én az 56-os ünneplést cinikusnak tartom.

Mit is ünnepel a Nemzet? Egy elbukott forradalmat? Egy meggyalázott, megalázott kort? Vagy csupán gyászoljuk azokat, akik áldozatokká váltak? Én magam, csak a legutóbbit tudom értelmezni. Azt is szégyenkezve. Kifejtem, hogy miért.

Ha mi, újkori Magyarok, egy forradalomra, annak eszméjére akarunk emlékezni, akkor azt az eszmét tisztelnünk, követnünk kellene, melyet megélhetnénk már vagy 20 éve, de nem tesszük, sőt, kevesen vagyunk, ill. vannak, akik egyáltalán tisztába vannak azzal az eszmével! Mert, egy elbukott forradalomból, ugye más nem marad, mint az eszme, amit nem sikerült véghez vinni, bizonyítani, hogy életképes, tehát csak álom maradt és marad már mindörökre.

De nézzünk szembe önmagunkkal, tudunk-e, lenne-e olyan eszme, amiért képesek lennénk úgy küzdeni, mint küzdöttek elődeink, apáink? Miért nem oly egységes a Nemzetünk, hogy küzdeni, kiállni bírjon egy hitében? Egyáltalán, ma Nemzetünk tudatos létezéséről beszélhetünk?

Mondhatjuk, hogy az elmúlt rendszerek, korok tudatosan verték szét társadalmunk erejét képező közösségeket, pontosan – ma új nevén már így hívják – a globalizáció érdekében, mert hiszen a mai kor globalizációnak nevezett hatalmi struktúrája sem más mint a korábbi volt, egy központosított hatalom érdekeinek kiszolgálása. Ahol az egyéni érdek csak szólam, a demokratizmus csak színpadi koreográfiaként van jelen. Elsikkadnak a nemzetek (kulturális, gazdasági, erkölcsi, stb.) érdekei, ahogy a szocializmusban a kommunista népérdek felülírt nemzeti érdeket. Egy erős, lelkében, tudatában és fizikumában egészséges nemzet ezt nem hagyja, nem hagyhatja, mert egységében hisz – ami nem igaz a Magyarra, már 100 éve biztos, hogy nem. Megosztottak és szétszórtak, jócskán züllöttek vagyunk, amelyet legjobban igazol a korrupció mérhetetlen elterjedtsége, a teljes társadalmunkat, minden szinten átszövő általánossága. Amit, hogy az egyén érdeke fenntarthasson, tovább mélyíti azt, és hazugságokkal igazolja is. Örvény szerűen mélyül a korrupció gonoszsága.

Megítélésem szerint ma oda jutottunk, hogy akkor lesz jogunk ünnepelni, ha már képesek leszünk magunk sorsáról magunk dönteni. De ahhoz egy általános és a társadalmunk minden egyes kapcsolatrendszerére kiható erkölcsi megújulásra volna szükség! Ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy újra kellene építeni nemzetünket, meg kell fiatalítani, újra kellene egy hatalmas demográfiai robbanás! Ahhoz, hogy demográfiai robbanás lehessen megint csak az a feltétele, hogy erkölcsileg új alapokra építsük gondolkodásmódunkat. Nemzetépítő vezetőre van szükség, akit erején túl a magasságbeli erő is segíti, mert ember ebben a káoszban már képtelen rendet teremteni.

Nem is vagyunk képesek ünnepelni, hiszen ünnepeink folyamatosan tüntetéssé válnak, lázadunk. Valami hiányérzet van bennünk, mit fel nem dolgoztunk, mert azzal eddig még senki nem foglalkozott, és csak esszük egymást, vélt és valósággá változtatott igazságokkal szenvelgünk, és e szenvedés – mely hasztalan, iránytalan és értelmetlen – megbetegít bennünket. Képtelenné tesz, hogy ünnepeljünk.

Addig bizony – jobb esetben - az áldozatok is csak áldozatok maradnak, de nem lesznek szemünkben hősökké, pedig megérdemelnék, kijárna nekik, hogy hősökként tiszteljük őket, akik a Nemzetért vállalták a maguk feláldozását. De a hősök lehetnének azok, akiket példaként tisztelhetünk, akik odaállíthatók az új nemzedékek elé - a média által csinált sztárok helyére -, akiket nem csak felsorolunk egy-egy ünnepen, mert mondani kell valamit, hanem, személyiséggel is ellátjuk, életet, életteret adunk Nekik, hogy tisztelni lehessen őket. Mert „sokkal mélyebbre aláztattunk meg, a halálos fejsze sokkal gyilkosabban tétetett a derekunkra, semhogy részigazságok segíthetnének rajtunk. Magyarságunk leglelkében van megtámadva: csak az egész újjászületés válthat meg bennünket.” Ez nem ma hangzott el, Sík Sándor 80 éve, már 1928-ban mondja, egy Ady – ról szóló elmélkedésében.

Míg erre nem kerülhet sor, mert sort nem kerítünk erre, Ady 100 évvel ez előtti, 1909-ben íródott sorait ismételgethetjük, amit az Ázott széna-rendek fölött c. versében fogalmaz meg, szomorúan, csalódottan, mégis reménnyel:

Vesszen itt mind, trágyázzon földet

Jövő évi nagy virradatra:

Nem vagyunk sem rendeim, sem én

Méltóak a napra.

2009 őszülő nyár

Ismeretlenül kopogtatok a jövő ajtaján,
mikor még múltammal sem bírok.
Bátorság, vagy merészség inkább?
Nem, ez elhazudott jelenvalóság!
Párnázott szobákban őrzik,
vagy már feledték ők is,
inkább, mint merjék vállalni,
mit csak felvállalni kéne múltunkból
tisztelettel, és alázattal.
És még mindig csak siratom,
még most is, húsz év után!
Azért felelősök nem vagyunk,
mit ránk hagytak az ősapák;
ránk, mi érdemtelen unokák,
kik értékét fel nem ismerve
rázzuk le magunkról a múlt porát,
mit viselni kéne csak, szerényen.
Így lettünk tékozlók, hűtlen haramiák.
Gyötörhet most már a vád,
apja bűnéért büntetik a fiát!
De, hogy ne bűnhődjön értem az unokám,
megkeresni kéne évszázados ládafiát,
leporolni mindegyik oldalát,
és felolvasni az ünnepi asztalnál!
Végig venni minden egyes sorát,
Isten, Nemzet, Haza – érteni, muszáj!
Valahova tartozni végre kéne már!
Nekem tisztulni kezd a szó:
éhezem, azt, hogy azonosság!
Ahol van Istenem és Hazám,
ahol van bátyám és komám,
ahol a nemzedékek együtt mondják az imát,
nem titokban, szégyellve, hogy Mi Atyánk!
Félelemből nem terem virág, dús keblű kalász,
mind ezt feledni - új tavaszt vár a napsugár!
Itt az ősz, a földeket eső áztatja már,
e zsíros föld új vetésre vár, van elég munkás?
Nem a mi dolgunk az aratás!
Dolgunk e földön mégsem kevés,
a vetés és a betakarás, mit a sors diktál,
és kérni munkánkra az ég Urát,
áldassék, szentelje be lépteink nyomát!

Csupán egy kép

Bádog köpönyeges, rozsdás ébredés,
álmosan csordogál az öreg őszi szél,
didergős, csipás, mégis huncutul mesél:
volt mikor kacagott, a másnapos remény!

Lám! Már az emlék is derűt ígér,
pedig a nap sejtetni sem engedi melegét.
Elnyújtózik a reggel: lassan múlón ráér.
Nem félti, hogy bárki is helyébe lép.

A harang szava – korábban táncra kért,
most, időzik vagy kettőt, mire egyet ér.
Mintha sajgón fájna tolni az idő szekerét,
csak csoszog - szörcsög, köhög - nem is lép.

Krisztus Egyháza

(válasz barátomnak, ki nem hitetlenül, de nem bír megbékélni az Egyház történelmi valóságával)
Krisztus Egyháza nem önmagában van! Csak, és kizárólagosan Krisztuson keresztül lehet megérteni és elfogadni. Minden bűnével és minden szentségével együtt. (Ahol a bűn az embertől való, a szentség Istentől!)
Arról a Krisztusról beszélek, aki azt mondta, a bűnös emberért jöttem![1]. Egyértelmű, hogy tisztában volt az Ember állapotával, állagával. Ismeri az Embert, sőt azért kellett eljönnie, mert Isten látta, hogy eljött annak az ideje, hogy megváltásával megmentse az Embert. Isten látása a szeretet látása, aki aggódik, és félti az Embert attól, hogy elkárhozik, jobban félt, mint mi magunkat. Mert előre látó, és mindent egységben lát.
Isten megszabadító, megváltó cselekedete viszont csak akkor hathat rám, akkor terjed ki rám, ha én magam - az emberke, rádöbbenek, megélem bűnösségemet. Azt a végtelen töredékességemet, melyet a teremtői végtelenségben ismehetek csak fel. Ha Isten csodálatára, végtelen szeretetére és jóságára nem vagyok képes rácsodálkozni, azt felismerni, akkor az azt jelenti, hogy nem tudok magam korlátain felülemelkedni, abból kitekinteni. Töredékességembe bele vagyok töppedve, bele vagyok száradva, melyből nem is akarok már, vagy nem is tudok már kiemelkedni. Annyira el vagyok foglalva emberségemmel, gyártott, kreált elméleteimmel, hogy az igazság megismerésére képtelenné válok. Ha így van, akkor azt jelenti, hogy magam tárgyiasult – önző szeretetén kívül a másikat szeretni képtelen vagyok. Csak azt szeretem a másikban, ami nekem jó, amit szerethetek. Pedig a szeretet ennél mélységesebb, gazdagabb értelemre vágyik.
Ha Istenben tudok megragadni mindent, akkor még magamat is tudom szeretni, elfogadó szeretettel, még akkor is, ha reális valóságában ismerem fel magam: még bűnösségemmel együtt is, hiszen engem mindenestül ismerve szeret Isten. Egyedül Ő előtte vagyok átlátható, átvilágítható, mi bűnös és mi jó bennem. Mi álságos, és mi valóságos, sőt, mi az, ami igaz! Sokszor, nagyon sokszor csalódni kénytelen vagyok magamban, mikor ráébredek, hogy bűneim elleni harcomban ostoba voltam és eredménytelen. Milyen határtalan az örömöm, mikor mind ezt oda tudom nyújtani Istennek, mikor ráismerek, hogy milyen senki és semmi vagyok Benne! És ez a Benne az, ami szeretetet ébreszt, megbocsátást mások bűnössége iránt, és elfogadásra kényszerít. Nem keresem már a szálkát szemében, csak Istent.
Szóval, a bűn és a szentség találkozási pontja Krisztus Egyháza, ahol – és én értelmezésemben egyedül itt– a szentségi szeretet az, mely a bűnt oldja, magába olvassza, megsemmisíti, melyet a megváltás tett kézzelfoghatóvá az Ember számára. Ettől kezdve van módja az embernek megbocsátani a másiknak. Mert ha Isten megbocsát, márpedig a szeretet végtelen irgalmas: nem ítélni jöttem – mondja Jézus[2] , akkor én, aki Istent látom, és Hozzá akarok hasonló lenni – lelki ember akarok lenni, mert nem tudom nem szeretni, nem ítélkezhetek! Az Egyház tanítása ez, melyben az ember botorkál, és ha tudja is, hogy hogyan kéne, nem mindig sikerül. Isten Szent Lelke viszont működik, melyet az Egyház részeként a hit által vallok, és élem, és bűnbánatomban visszacsatolok, mint hogy engedve a bűnnek, mind mélyebbre sodródom.
Az Egyház - Krisztus családja is e földi létező valóság, mely Isten által ajándékozott szabad akarattól terhelt, vagy szárnyaló. Attól függően, hogy a bűn ereje erősebb e, vagy a szentségnek enged utat a közömbösség, a közönyösség, az együgyűség, a rosszakarat. Ha Krisztus Egyházát nem az ember felöl, de az Emberért cselekvő Isten szeretetén világítom át – a hit fényében, melyet a szentlélek táplál -, akkor rá kell, hogy jöjjek: „én vétkem!”, de vétkeimtől Egyházában akar Isten megszabadítani, elkötni. Béklyómtól szabaddá tenni, hogy ne a bűnösségem éltessen, hanem Isten szeretete. És, ha ezt el tudná az Ember fogadni, kevesebb lenne az erőszak és az elfojtott erőszak: a depresszió, a meghasonlás.
Bátorítok minden embert, ki ellenérzéssel van Krisztus Egyházával szemben, Krisztust lássa meg (fedezze fel) benne, ne az Egyházat! És akkor, Krisztus Egyháza, vele együtt éltesebb, erőteljesebb, dinamikusabb lesz, Istennek is tetszőbb.
Jézus szavait felismerve, mikor arra int, hogy ne ítéljetek[3], kell értenem a liturgiában lévő közös gyónás, és a személyes szentgyónás közötti különbséget, valamint a gyónási titok lényegét. A közös gyónás nem szentségi cselekmény, míg a szentgyónás – ahogy nevében is áll – az egyik szentség a hét közül, az Egyházunk rendje szerint.
Jézus, mikor tanítványait felruházta a megbocsátás hatalmával, szentségi rangra emelte azt, ugyanakkor abból a gondolatából kiindulva, hogy azt cselekedjetek másokkal, mit szeretnétek, hogy veletek is tegyenek, mondja, hogy ne ítéljetek, nehogy titeket is megítéljenek! A szeretet logikáját tanítja nekünk szavaival, melyre építi azt a közösséget, mit hátrahagy a világ idejére, melyben apostolaira és utódaira bízza munkájának folytatását. Tehát, ha hívőnek, Krisztuskövetőnek tartom magam, aki számítok Isten irgalmára, a megváltás elnyerésére, akkor Krisztus rendjéhez kell tartoznom, mely emberi - földi útját járva gyarlósággal, halad Krisztus nyomában, mely magában rejti Krisztus igazságát. De ebben a közösségben úgy, hogy nem ítélkezem, de magamban törekszem arra, hogy kiszűrjem a bűnt és gyarlóságot – tudva, hogy törekvésem ostoba kapálódzásom, mert folyton megbotlok –, az egyén és közösség irányában a megbocsátást gyakorlom, mely alázatot, önfegyelmet, önmérsékletet, szelídséget követel tőlem. Megélt közösségi létem így a szeretet dominanciája, vagyis irányító erejévé válik, erősítve ezzel Krisztus közösségét, Krisztus jelenlétét, mely tulajdon képen nem több mint teret engedek a Szentlélek működésének. Az Egyháznak ez a kohéziós ereje az, mely egyesül a tudatos emberi hittel és váltja örökérvényűvé létezését.
Az ember, az egyén tudatos odaállása Krisztus mellé az, mely közösséggé teszi Krisztus Egyházát. Az, aki kívülállóként bírálja az Egyházat, szeretetteljes sajnálatomra - és így imámra számíthat, hogy töltse el őt is Isten hitének ereje, és végtelen szeretetének melegsége. Fogadd el bűnösségedet, bocsáss meg embertársaidnak, és fogadd el, hogy Jézus Krisztus a Te megtérésedért is jött!
Az Egyház, melyet Jézus alapított Istenben, de az Emberre építve, tudta, hogy örökké változó, mert teremtmény, és a változásában hordozza bűnösségét is. De ezzel a tudásával akarja magát kinyilvánítani nekünk, ez a mi utunk, melyet mi magunk teszünk magunk számára göröngyössé, sajnos. De ha elutasítjuk az Egyházat, akkor Krisztust utasítjuk el, ha Krisztust utasítjuk el, akkor azt a kegyelmet, irgalmat utasítjuk el, mely Isten szeretete, és mely általunk akar életté lenni.

[1] Mk 2,17 - Jézus meghallotta és így válaszolt: "Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket." Lk 5,32 - Mert nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket, hogy megtérjenek."

[2] Jn 5,22 - Az Atya nem ítél el senkit, hanem egészen a Fiúra bízta az ítéletet; Jn 8,15 - Ti a test szerint ítéltek, én nem ítélkezem senki fölött.

[3] Lk 6,37 - Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek. Ne ítéljetek el senkit, s akkor benneteket sem ítélnek el. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak.

Fogjunk össze minden szenvedőért!

Üzenet: Biztosan emlékeztek még Kamarás Inezre, arra az öt éves kislányra, aki múlt év decembere óta küzd a PNET nevű nagyon alattomos, agresszív agydaganattal. Fél éve már tünetmentes volt, jól érezte magát, nyaralt, játszott, mint bármelyik hasonló korú ovis. Ma reggel viszont a következő sms-t küldte az anyukája, Kriszta:
"Ineznek kiújult a daganata, kritikus az állapota. Holnap újra műtik. Ha túléli is, csak pár hónapja marad."
Kérek mindenkit, aki olvassa, terjessze a hírt, hátha van valakinek valami varázsszere, illetve "csodadoktor", varázsló, tündér, boszorkány, akárki ismerőse, aki segíthet olyan esetben, amikor már tényleg csak a CSODA maradt...

Kriszta elérhetőségei: telefonszám: 20/957-3440

Üdv

Válaszom: Uram! Jézus Krisztus, az Élő Isten Fia, aki a Szentlélek erejével vagy közöttünk, aki ebben a gyönyörű gyermeki szempárban is ott ragyogsz, aki minden igazság hordozója vagy, Te tudod a miérteket. Azt is, hogy miért kell ilyen korán szenvednie Ineznek, és e szenvedésben osztoznia családjának, szeretteinek. Te tudod azt is, hogy a kor, mely ember számára fájdalmat, szenvedést, tehetetlenséget, csalódottságot, reménytelenséget kelt, miért részünk és miért kísért bennünket. De Te tudod minden baj ellenszerét is, ha annak idejét látod. Most bűnbánatot tartok magamban, és böjtöt fogadok e gyermekért, és családjáért. Ha a Te szenvedésedre és keresztvállalásodra volt szükség ahhoz, hogy a világot megváltsad a bűn súlyától, akkor fogadd el felajánlásomat azokért, kik szenvedésüket elviselni magukban nem bírják, hogy a magam vállalásával könnyítsek terhükön, és szenvedésünkkel hozzájáruljunk a megváltásod művéhez, melyet a világért elszenvedtél.

Fogadd el kérlek felajánlásomat, és minden szenvedő ember gyötrelmét! Te adjál értelmet minden szenvedésnek és fájdalomnak, olvaszd egybe áldozatoddal, a világban élő és meghalt ember bűnének feloldozására, hogy szereteted győzedelmeskedjen bennünk és rajtunk. Változtass minden szenvedést áldozattá, melyre csak a szeretet képes, hogy a szeretet győzedelmeskedjen bennünk és a világon! Ámen

Szűz Mária, minden anyaság oltalmazója és szószólója! Legyél az édesanyák szenvedéseinek oltója, hogy a szeretetből fakadó fájdalmukat áldozatként viseljék övéikért és szeretteikért, hozzájárulva a bűnök bocsánatára. Így váljon szeretetük a Te szereteted részévé, áldozatuk a Te áldozatod részévé, melyet Isten ügyéért vállaltál magadra, értünk, Jézus Krisztus szenvedésével eggyé váltan. Ámen

Magyar ünnepi rapszódia

Én kipenderült kedvem de víg!
Míg foszladozik az idő fejem felett,
búslakodni nincs kedvem.
Csak foszladozzon, vénüljön!
Ki bír, táncba részegüljön,
eleinkbe belenemesüljön!
Ki Magyar, meg ne szégyenüljön,
de szégyen e szóra se kerüljön!
Mert bizony … de ne most!
Se papír, se irgalom nem lenne elég.
Pozsgás arcokba asszonyok csókoljanak,
kart karba fontan daloljanak,
fájó múltat beletapossanak,
csízmájuk sarka döngölje laposra.
Mind, ki jajgatni mer, elzavarjanak!
Dalolj magyar, ha vérzik is a talpad!
Dalolj!
Hogy uraknak legyen savanyú az arca!
Telve a vér indulattal,
a gonoszság itt jár fondorlattal,
De Te, a bánatod mulassad!
Majd, ha az ünnep órái elmúltak,
ráérsz, hogy sorsodat sirassad.
Ráérsz!
Nem mész sokra a haraggal,
bűn a bűnre nem sarkalhat,
de találj helyet igazadnak,
kelj egybe igazakkal!
Ne sirassuk már, mi elveszett!
Addig nem tettünk ellene,
szégyenünk, hogy volt olyan fejezet,
de ne kísértsen a kor szelleme,
s ne üldözzük többé a végzetet!
Egységben legyen a hatalmad,
mitől félnek a hatalmak,
mi erejükből szót kicsalhat.
Bennük ne higgy, csak magadban!

Gondolatfoszlány

>

„Mélységes komolyságot és felelősséget ád ez élet minden mozzanatának az a tudat, hogy itt minden tett és minden állásfoglalás az örökkévalóságba nyúlik”. (Schütz Antal: Krisztus)

Mi is a halál? Letisztulás. Lényegre törés. Leveti burkát a lélek, mi termés, mi ott rejtőzik láthatatlanul a burokban. Mint mikor a gesztenye beérik, ledobja tüskés, zöldből barnába aszalódott, elszáradt burkát, és a fényes, érett, egészséges, acélos csonthéjas mag lehull belőle. Ha a termést megtámadja valami, nincs módja beérni, burkával együtt, éretlenül hullik le, rohad el a termés burkában, és válik enyészetté, érdemtelenül, haszontalanul.

Egyedül – e világban, mely az élet fája – az Ember az, ki maga válhat maga érdemeként a világ hasznára, avagy kárára. Jó terméssé, vagy romlott, értéktelenné, enyészetté. De még az Ember sem kapott rá hatalmat, hogy e méltóságáról önmaga bizonyosságot szerezhessen, de ígérete, bizonyossága sorsáról bizony van, melyet vagy érdemeként vesz, vagy elutasít. Itt dől el az Ember, mint egyén sorsa: jó terméssé lesz, vagy sem! Önérvényű, vagy más javát keresővé. Mert bizony a gesztenye sem azért lesz édes, mézes, - és még gyógyhatásúvá is -, mert az neki jó, hanem azért, mert teremtője annak szánta, ki benne kedvét leli, az Embernek! Ha körülnézünk ebben a világban, mely bőséges áldásával az Ember kedvét keresi – közvetve, vagy közvetlenül – bizony rá kell eszmélnünk – Embereknek – arra, hogy valaki bennünket nagyon szeret, nagyon keresi a mi kedvünket, örömet akar szerezni nekünk.

Akkor én, az Ember miért vagyok? Az én létemmel kinek örömét kell keresnem, kinek dolgom, hogy örömet okozzak? Ugye, én sem csak azért élek, hogy magam élvezetét keressem, aztán eltűnjek az enyészetben, hasztalan, érdemtelen, parazitaként? Valakinek, valakiért lennem kell! Gyümölcsöm, termésem nálamnál méltóbb dicséretére, áldására, örömére kell legyen! Az én termésem, melyet érlelek, üdvösségem kell legyen, aki ezzel az egész világért – mit használatomra kaptam, hálát adok, köszönetet mondok Teremtőmnek. Méltóságom, hogy a test – a burok – elsorvadását, elhalását, megsemmisülését követően kibontom termésemet, átadom lelkemet Teremtőmnek: legyek a Te örömödre, köszönöm, hogy akarsz, hogy hasznodra lehetek!

Fájó világ

Hasad az ég, rettenetes fájdalommal,
üvöltésébe fülem majd beleroppan,
szikrázó fellegek könnyeket hullatnak,
majd záporoznak irgalmat felkutatva.

A természet sajog, mily nagy indulattal,
ember vétkét kínlódja, szenved, felcsattan,
ki szeretné hinni, hogy rá minden hallgat,
nekibőszült vágyában mindent felfalhat.

Jeltelen sírokban élők még, halottak!
Kriptáik kacér hegyekben tornyosodnak,
koporsóikkal ostromolják a holdat,
csak sajnos, lelkükben összeaszalódtak.

De fellegek mögül a nap felragyoghat,
sugarait hintve kicsikre, nagyokra,
erőt ontva a szegényeknek, de jóknak,
gyógyírként, a felfakadó fájdalomra.