Év végi állapot

A zsibongás lassan elcsendesedik,

mint aki kifogy erejéből mára.

Visszavonultak. Titkon élni akarnak,

mint redőjük mögött a pille lélegzet,

mi idézi bennük a szellemet.

A test fürdője készül már,

a tisztátalan megtisztulni készül,

levetve köpetes zakóját, ingét.

Egy időre. Egy napra? Egy hétre?

Nem mindörökre, csak egy időre!

Lám, mily édes így a világ, mosolygós.

Nesztelen sóhajtásában kisimul,

elcsendesedve körülnéz, nézve lát,

a tükörben kezdi látni önmagát,

fintorába kacaj vegyül, szégyenében.

Hogy hagyta veszendőbe napjait,

melyek kifutottak lába alól, méltatlanul,

ócskán, megsemmisülve, ha csak!

Nem okoztak múltukban is maradandót:

kárt, rohasztó fertőt, mint búvó patak,

de nem édeset, csak savanyút, büdöset.

Én már féltem a jövendőt magamtól,

verném mellem, ha nem félnék

szatócs álarctól, mit fércesen viselek.

Vagy, kik megismertek és annak vesznek.

De ez a csend, és mozdulatlanság,

rám nehezedik, már szinte elhiszem,

hogy akik vannak, vágynak a többre.

Az elnehezedett lélek fürdőjére.

A városban nem morajlik most a reklám,

senki sem hezitál, hogy venni kéne valamit már.

A nyugtalan világ felhúzta horgonyát.

Odább állt? Hinném, de nem muszáj.

Csak új időre vár, és addig felölti humorát,

naiv szemekben könnyekkel operál.

Mégis jó ez az ártatlan édes nász,

hol lépteinket nem akassza gáncs.

Csodára várva

Félek tőle, hogy nem látlak meg Benne.
Így dőlnek el bennem a döntetlenek.
Csapódik az ajtó, nem tartja meg senki,
és már hallom. Nincs hatalmam.
Egyszerűen kevés vagyok a hatalomhoz,
még magam fölött is kevés.
Sodrásban, felismerhetetlenül idegen,
távol a magasságtól, vágyódva, de ide ragadtan.
Csak remélni szeretném,
hogy a földre született Isten képes rá,
hogy kizökkentsen, megújítson.
Hogy vágyaimból valósággá legyek.

Születés

Születés = világrajövetel, megvilágosodás. Nem a környezet szempontjából tekintve az eseményt - az Ember születése, önmagára nézve, valamire való ráébredése. Mert élete már volt az előtt is, hogy megszületett volna, de valami olyan változáson megy keresztül, mely új erővel tudatosít benne olyan lehetőséget, élményt, távlatot, melyet eddig nem ismert fel, nem tudott.
Hallottunk arról, hogy odakint van élet, de milyen lehet az, hiszen idebent is van. Sokan vannak, hangosak, azt hallom, de mi az, hogy hang? Hallom, hogy Istenről beszélnek, de ki az? Hallom, hogy azt éneklik, hogy dicsőség, de mi az, hogy dicsőség. Hallom, hogy azt mondják, hogy én vétkem, de mi az, hogy vétek?
Egy köldökzsinóron élek. Élek? Éltetnek. Tudomásom van róla, hogy nem magamtól élek, hanem valaki éltet? Ha életre vagyok rendelve, ha életem lehet, az mit jelent? Mit kezdjek vele, mit kezdhetek vele? Aki éltet, miért akarja, hogy éljek? Természetes emberi válasz, hogy édesapám és édesanyám szeretetéből lettem, akarták, hogy én legyek. A testemet, azt, hogy belőlük legyek, általuk legyek, és velük legyek.
De őket is akarták valakik, hogy legyenek? A teremtés csodálatos folyamata, mely a szeretetben létezik, zajlik. Tudatos lényként létezhetem, aki kérdezhet, és keresheti a kérdéseire a választ, miközben rádöbbenek arra, az élet minden eseményének tapasztalatai alapján, hogy több vagyok, mint test.
Valaki akarja, hogy legyek; Belőle, Általa … és Vele, test és lélek egységében!
Ma test szerint élek. De a test megszületése nem hasonlít-e a lélek megszületésére? Lelkem Isten köldökzsinórján él, Isten anyaméhe e föld, mely vajúdva szenvedi lelkem megszületését, míg meg nem érek Isten szeretetére. A világ vajúdása az a környezet, amelyben élek. Táplálékom a Szentírás szava, mely életre lehel a Szentlélek által, ha életképes vagyok, és táplálékommá válik. Rajtam múlik, hogy mivé válik az energia, mellyel Isten a köldökzsinórján keresztül táplál engem. Nem válthatok Vele szót, nem beszélhetek Vele, nem is láthatom, de érezhetem, tudomást vehetek róla, hogy van, és az életemért mindent megtesz. Orvost ad mellém, szakkönyvet biztosít, érzékszerveimen keresztül tudomást szerezhetek Róla. A test, és minden anyag, melyet körém épít, Róla beszél, ha fülem van és meghallom, ha szemem van, hogy meglássam. Életképessé válok, vagy elsorvadok? Világra akarok születni – az örök világosságra, vagy nem? Az én akaratom a döntő, hogy az én életemmé válhat-e. Újjá kell születnem, lelki emberré. Fel kell nőnöm Krisztusban, mondja Pál (1Kor 3,1). Maga Jézus mondja Nikodémusnak: Ne csodálkozz azon, hogy azt mondtam: újjá kell születnetek. (Jn 3,7).
Az a közösség, amely létezésemmel, teremtőimmel létrejön, az a Család. A családban, ha helyet kap mindannyiunk teremtője, az Isten, akkor az a család szent család. Ezt a közösséget élte meg, és hordozza világ számára példaként a Szent Család; Jézus, Mária és József közössége.
Nem tudunk minden kínlódásukról, és a család nehézségeiről, csak kettőről, a fogantatás körülményeiről, és 12 éves Jézus eltűnéséről, pedig biztosan voltak. A mi családjainkban sem a gondok és a problémák a fontosak, hanem a megoldás, melynek kulcsa a szeretet, mely mindent eltűr és elvisel, melyben nem az egyén karrierje és kibontakozása a központi kérdés, hanem a Család üdvössége. Ahol mindenki a másiknak üdvösségszerzője!
Ezért ünnepeljük Karácsony vigíliájában a Szent Családot, hogy a kapcsolatot észrevegyük a szeretet, a születés, és a család között, melyet nekünk kell megélnünk, őriznünk és táplálni. Az emberré vált Isten megalapítja a Család szentségét, hogy a Család legyen az ember lélekké válásának mezsgyéje, az újjászületés talaja.

Advent, azaz várakozás – készület.

Két ember van, az egyik várakozik, a másik készülődik. Várakozás, a passzív reménykedés. A várakozó ember úgy érzi nincs dolga, számára már csak egy a fontos, hogy az idő leteljen. Ez olyan, mint a lusta szolga, aki az egy talentumot eldugta, hogy meg legyen, mikor ura megérkezik, ahelyett, hogy megsokszorozta volna a rábízottat. Várakozik, várja, hogy rajta segítsenek, elvárja, hogy rajta segítsenek. Krisztus soha nem várt el semmit senkitől, folyamatosan cselekedett, engedelmeskedett, éberen figyelte az Atya akaratát, kívánságát.
A készület, az aktív remény. Még több annál, cselekvő remény. A készülődő ember az, aki mindig úgy érzi, hogy van még mit tennie, van még mit kijavítania, még nem tett meg mindent ahhoz, hogy ünnepelhessen. A készülődő ember az, aki úton van, aki érti Isten üzenetét: „Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál.” (Lk 12,37) Aki hasonlítani, hasonlóvá akar lenni Jézushoz, és mindig talál magában olyan hibát, amin még javítani kell.
Aztán van a világi, gyerekes készület, amikor csak az ajándék a fontos - mit adok, és azért mit kapok - életmód. Primitív anyagias készület, várakozás. Nem mutat túl a pillanaton, nincs perspektívája. Csak a pillanatért élek, az után, ha már elmúlt, nincs is jelentősége, nem is fontos többé. Nem illik bele egy úton lévő, élő emberi vonulatba, mely élet valahonnan tart valahova. Ösztönvilág, élettelen élet. Fásult és depressziós élet. Itt vagyok, valahol, mit álmodok, de csak úgy vergődök, és csapódok, ahova az élet terel. Nem én megyek, hanem engem lökdösnek. Adok és kapok, mérlegelek és viszonyítok, helyben és időben.
Nagy tévedés azt gondolni, hogy a készület elővételezi az ünnepet, nem; csupán készül rá. De nem azzal, hogy már fénybe öltözik, az önbecsapás. Összekeverednek a jelentések, összegabalyodnak az értelmek. Tisztán kell értelmeznünk az igent és nemet, a fehéret és a feketét, a jót és a rosszat, nem szabad hagynunk, hogy bennünk minden összekuszálódjon. Az ünnepen kell ünnepelnünk, és az előkészületben pedig rákészülnünk, tisztázni magunkban, hogy mire van okunk ünnepelni, és mi az, amire ez az ünnep még nem érett meg bennünk.
A készület célja az, hogy amikor eljön az ünnep ideje, akkor teljes odaadással kibuggyanjon belőlünk, feltörjön belőlünk az ünneplés öröme. Átadjuk magunkat az önfeledt örömnek. Ne akarjuk kimondani előre, csak készüljünk rá, hogy ki tudjuk mondani örömünk okát akkor, amikor elérkezik az ünnep.
Advent, azaz várakozás – készület. Mind a két kifejezés egy dologban azonos, az Advent tart valahová. Fontos, hogy egész életemben, Adventban legyek, tartsak valahová. De, ha már úton vagyok, akkor tudjam helyesen meghatározni magamnak, és azok számára, akik rám figyelnek, hogy hol van az a valahol. Nevesítenem kell, mert különben a tudattalanban keresgélek. Ez a lehetőség a tudatos ember számára adatott meg egyedül ebben a teremtett világban, melyet mernünk kell, tudnunk kell, és hinnünk kell, hogy elfogadjunk.
Az ember jelene mindig a jövőben kell, hogy teljesedjen. Számomra most, ez az Advent titka.

NÉGY GYERTYA története

Négy gyertya égett az adventi koszorún.
Olyan csend volt, hogy hallani lehetett amit a gyertyák beszéltek.

Az első gyertya megpislant és elkezdte:
a nevem BÉKE
AZ ÉN LÁNGOM VILÁGÍT, DE AZ EMBEREK NEM TARTJÁK BE A BÉKÉT
A lángja pislákolni kezdett, míg végül kialudt…

A második gyertya is rákezdte:
a nevem HIT
AZ EMBEREK NEM AKARNAK TUDOMÁST SZEREZNI SEMMIRŐL, ÚGYHOGY HIÁBA VILÁGÍTOK ÉN IS
Huzat támadt és a gyertya lángja kialudt…

A harmadik gyerta szomorúan és csendesen rákezdte:
az én nevem SZERETET
MÁR NINCS ÉRTELME, HOGY VILÁGíTSAK, AZ EMBEREK FÉLRETOLTAK ÉS ELFELEJTETTEK
És a lángja sisteregve kialudt…

EGY KISFIÚ LÉPETT A SZOBÁBA RÁNÉZETT A GYERTYÁKRA ÉS ÍGY KIÁLTOTT:
„NEKTEK ÉGNI KELL!“
És majdnem sírva fakadt…

ÉS EBBEN A PILLANATBAN MEGSZÓLALT A NEGYEDIK GYERTYA IS:
NEFÉLJ! AMEDDIG ÉN ÉGEK, ADDIG MINDIG VAN REMÉNY „A NEVEM REMÉNY!”
ÉS A KISFIÚ MEGGYÚJTOTTA RÓLA A HÁROM KIALUDT GYERTYÁT.

A Remény lángjának soha nem szabad kialudnia…
...és így a négy lángot: Békéét, Hitét, Reményét és Szeretetét, őrizni kell mindörökre.

Válság

Én, a mai válságot úgy élem meg, ahogy arról Hamvas Béla gondolkodik.
De én, ezt, így fogalmaztam meg:

Utak

A világ egy országutak hálójában füstölgő közöny.
Érzéstelen, és kerget értéktelen álmokat, vágyakat.
Mire eléri, rájön, hogy már csak kacat.
Milyen felületes ez a megháborodott tudat,
mely magában fortyog, keresve kiutat.
De míg magában forgolódik, keresve új utat,
azt képzelve, hogy könnyebb úgy, ha mulat;
fel sem tűnik: folyton folyvást ás egy új kutat,
abban életet adó friss víz után kutat, de sárba ragad.
Nem akarja elhinni, hogy magában úttalan,
és minden elmélete parttalan,
ha a parton nem ül le egy árnyas fa alatt,
és nem várja meg azt, hogy szólítsanak,
vagy nem hallja meg azt, amikor szólítanak!
Mert hiába bolyong a boldogtalan,
ha nem ismeri fel a szabályokat,
sőt, az alkotója is számára szabálytalan!

A csend taszít, vagy befogad?

A csend, melyben a kérdések megválaszolatlanul imbolyognak, kétséget hagyva a szívben, eltávolítanak mindentől, és gyötör. Hiányt okoz, gőgössé és önzővé tesz, fájdalmat kelt.
A csend, melyben a szeretet minden kérdést felold, és megválaszol, vagy értelmetlenné fokoz - vonzóan hívogat, hogy átöleljen, és betöltsön. Szabaddá tesz, könnyeddé, és gyermekien pajkossá.

Kesergő a világ sorsáról

Kuszán bolyongó lélek vagyok, ki egyhitére támaszkodik, tudatosságát felépíteni elfelejtette akkor, mikor még megtehette volna. Vagy így vagyunk ezzel sokan, esetleg mindannyian? Kik alázatot próbálnak megteremteni magukban, mint sem dölyfös egyszerűséggel vallanánk, hogy mi, mindennel bánni bírunk, magunkat is bírjuk vezetni – mint vak koldus, mindig arra, hol csörög a pénz –, s a világ tenyerünkből eszik?
Magamat megóvni akarom ettől a balga szemlélettől, sőt távol tartani azoktól, kik így mernek vélekedni. Nem hiszek magamban, s a világban, melyben elveszek, ha magamra bízom magam. Hiszen, mióta az ember hatalmát fitogtatja a világban, csak mélyebbre rántja faját, és a teremtett, uralma alá vett világát. Mit teremteni bír, azt is csak ellenére használja, még ha céljában nemes is, de mire hasznára venné, már fegyverévé lesz. Mely pusztít és gyötör, sőt a nemest elfolytja, megalázza. Így válik békétlenné, és háborút szítóvá, gyűlölködővé téve a békét keresőt is. Meghasonlik, és meghasonulttá teszi azt mi boldogságot kerget, álmodozóan vágyik a szépre és igazra.
Míg, ha hitét bírná, visszacsatolná tévedéseit, megállíthatná az eltévedt halált, mely ideje korán éri a tévelygőt, ki így, beteljesedését nem éri meg.
Vajúdik a gonosz, és burjánzik a világban, hol Krisztus keresztje megdőlten áll már az útszélen, mert senki sincs, ki megigazítaná. Forradalmak útvesztőihez értünk, hol elfojtják az igazt, és igazságot óhajtó vágyat is, mert az erő a gonoszt képviseli. Az igaz elhalványul, foszlott terítőjével beterített földet ellepi a dudva. Az ekék kicsorbultak, és berozsdásodtak, a szántóvetők már szétszéledtek, elbizonytalanodtak.
Új rőzselángok gyúlnak, egyesek visszanyúlnak a kapához, a maguk kis földjén hitük újra táncol; talán tényleg, a remény hagyja itt utoljára világot!

Értékrendem, értékítéletem

Szertefutnak lábaim,
gondolataim összegabalyodnak,
ha hitemben nem vagyok állhatatos,
elszánt, és határozott.
Feltenni a kérdést gyáva vagyok (?):
utamon merre haladok?
Van önnön tudatom, vagy sodródok?
Szabadságommal élek, használom?
Vagy mint a tömeg, melyben csak vagyok,
káromkodom, az imádság csak gyerekes dolog?
Minden kell, mit a föld sugározz,
az égből csak a nap ont káprázatot?
Honnan vagyok, tartok valahova utamon?
Én az Ember vagyok, ebben megállapodok,
vagy belátom, hogy valaki akaratából vagyok?
Aki ilyennek, ekkor, és pont oda rakott,
hol dicsőségére pont engem alkotott?
Láthatok, hallhatok és tapinthatok,
minden csodára rácsodálkozhatok,
és ebben a Világban én, egyetlen vagyok,
aki a Teremtőt úgy láthatom,
ahogy én ebben a pillanatban láthatom.
A mindenségben, mi örök, változhatok!
Ha akarok, tudok, erre van a hatalom,
mi bennem öröktől fogva mozgatóm.

Egy dolgot biztosan tudok (?):
hogy általam Ő tökéleteset alkotott!
Felette soha sem uralkodhatok,
ha mégis képzelem, mindent elronthatok,
aztán csak kapálódzhatok,
és sorsom felett siránkozhatok.
Különben, erényeim által lehetek hatalom,
mire tanulságul minden írva vagyon:
egy szó, mi fut számtalan fonalon,
belőlük táplálkozik a nyugalom,
a megfeszíthető irgalom, mi nem kér áldozatot.
Magam részére megismerhető vagyok,
lámpása mellett megvilágosodhatok,
tudatom rétegeiből előcsalhatom,
azt a csöppnyi alázatot: hogy elfogadom!
Azt, aki vagyok, és még hálára is képes ...!
E világban is van már bocsánatom!
Már itt, van nekem örök oltalom!
A Csendet magamra vonhatom,
melyben észrevétlen kitárulkozhatok,
e sápadt földtől elrugaszkodhatok,
és azt a szót végre kimondhatom,
mi ott csüng száraz, cserepes ajkamon:
hogy szomjazom.
Akkor, már többet, végre, nem utálkozom.


Lk 10,41b-42a - Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges.

Álmodok

Feux Dartifices2

View SlideShare presentation or Upload your own. (tags: feuxdartifices firework)

Az Én vergődése

Valami kavarog bennem. A bizonytalanság, a világban rejlő káosz története, mely összezavar. Az ember él szervezetlenül, következetességektől távol, a következmények irtózatától idegenül, szinte magánya teljes gyönyörének átadva életét.
Az ösztönvilág mámora ez. Minden érdekli, mi kívüle van, ugyan akkor irtózatos távol van tőle az, mi benne van. Idegenül él önmagában. Fel sem merül benne a kérdés: ki vagyok, miért vagyok? Mert, ha talán feltenné, megijesztené. Rajta kívül generált gondjai kezelésére vállalkozásokat alapít, hogy célt találjon eszköztelenségének, és ideológiát érdektelenségének.
Az Ember van a világban, miközben a világ számára beszűkült városi, cselekvő, izgága, környezet, melyben az ember már csak egy olyan eszköz, ki megélhetését és meggazdagodását szolgáló tényező, a természet pedig az, ki teljesítményének fokozását segítő, vagy akadályozó körülmény, mely a meg nem határozott, és folyamatosan változó céljainak színpada.
A győzelem a cél. Egyenként, mindegyik ember fölötti győzelem, a természet fölötti győzelem a cél, még akkor is, ha azzal mindazt megalázom, csak magamat ne engedjem megalázni. Végig söpörni a világomon, és kereteit tágítani a végsőkig, uralmam alá teperni mindent. Bizonyítani önmagam számára felsőbbrendűségemet, méltányosságomat és méltóságomat, elismertetni mindenekkel, hogy én vagyok. Miközben talán rá sem érek arra, hogy megkérdezzem magamtól: ki vagyok?
Az Én kudarca. Feltörni a csúcsra, vágyva, hogy onnan letekintve minősíthessem hatalmasságomat. Mire felérek, szemem elhomályosul, lábam alatt csak felhő és köd, és csak látni vélem hatalmasságomat, de a magasabb hatalmasság nem enged gyönyörködni, megaláz. Dühít, bosszant, és haragra, bosszúra ingerel. Már nem a győzelmi vágy az, mi hajt, hanem a csalódás okozta gőg, mely nem fogadja el, hogy kudarc lehet megalapozatlanul megalkotott céljaimból. Fokozza képtelen hatalmi vágyát, melyből rombolás fakad. Ha nem sikerül tervem, akkor a mások terve sem sikerülhet. Ártás és irtás a hatalom új eszköze. Ha magamnak nem használhatok, akkor másnak ártsak. Szomorú vég. Míg másnak ártok, magamat is elpusztítom. Még mielőtt magamat felfedezni bírtam volna, elveszek.
Miközben az, ki felfedezi magát, keservesen, és alázatában csak esdekel, és elfogadja azt is, hogy én szenvedek - sőt, értem esdekel; él egy boldog életet, családot nevel, virágot ültet oda, hol én lépdelek, és szemetelek. Csendesen, lélekből lélegez, új világot álmodva énekel, nevet, helyettem és értem is felel. Könyörtelenül könyörtelen. Ellenfelem, mert kihívásomra nem felel, vagy úgy, hogy az engem ingerel. Belőle én, gazdagságra nem törhetek. Míg nekem üzlet az életem, Ő megéli az életet, és egyre nemesebb. Számomra idegen, ez nem az én természetem. Ő a világban él, mégis lebeg, míg én, e világban mindent értékelek: értéke fölött adom, és az alatt veszem. Nekem minden lélektelen. Tárgy, eszköz; kudarc az életem.

Végső remény

Valami békességet, valami fényességet!
Hogy feledni bírjam mit látnom, és hallanom kell,
mi valóságként rám nehezedik kívülről.
Mi kívülről belém szűrődik, elnehezít,
folyton folyvást nyugtalanít, átitatja pórusaimat.
Szabadulásra vagyok éhes e tehertől!
A kívülről jövő segítség már nem enyhít,
bizalmatlansággal tölt el, elkedvetlenít.
Belülről élni, vigasztalódni próbálok.
Már hallom a szirénát, mi belülről jön segítségemre.
Csak elbírjon hiú magányommal,
bokámon és kezeimen csüngő kolonccal.
Egyedüli egy reményem. Csüngök rajta,
nem engedem, még görcsösen, még bénultan,
de kitartón, állhatatosan. A hitben, hogy megszabadíthat.
Létezésem, és irgalmam, éltető mosolya.
Megnyugodok bölcs szavaiban, mi bennem olvad fel,
hogy majd szenteljen, beteljesedjen.
Vigasztaló és megbocsátó erejéből táplál,
mert számára a bűn bántás;
de ki képes belátni annak kárát,
annak ott áll a megbocsátás!
Felsegít, hogy nyújtja kezét. Csak felnézzek,
meglátva szemét, gyúljon bennem szenvedély,
és akarjak felállni, akkor is, ha az, szenvedés.
Ő az, aki a végsőkig bennem remél!

Sors krónika

Nem írok le semmit, most, csak vagyok, kalapozok.
Életem egy fásult unalom, míg életben maradok.
Lenne dolgom sok, de a jobbágy hatalom ül itt a vállamon.
A mindennapok, a keresetemért vagyok.
Ja, és a szavazatom. Akarok, de jót tenni most, itt, nem tudok.
Mert nincsen itt olyan, aki várja a holnapot.
Mindenki toporog, a túlélésre bazíroz.
Az ünnep is csak arra jó, hogy legyen mikor magam vagyok.
Míg önmagáért tart ki, rajtunk, a hatalom.

Arisztotelész etikája

Még Arisztotelész is vallotta: „A közösség, a polisz minden más javak fölött áll; az egyén csak annyiban lehet individuum amennyiben a polisz tagja.” Most, hova legyek ezzel a kijelentéssel?
Vagy téves az állítás, vagy idejét múlt, vagy az egyén nem individuum? Mi van a közösséggel, és mi van az egyénnel ma? A ma társadalma hova tart, és a ma társadalmának van e szüksége az egyénre? Ne felejtsük, az új jelszó, a globalizáció!
Nem merem kimondani – de mégis – csak félre ne értse valaki: szükségünk van Arisztotelészre, az eredetire, ma! Egy biztos, hogy a mai társadalmi keretek nem kedveznek a Magyar Nemzetnek. Túl alkalmazkodók vagyunk, a helyett, hogy magunkat adnánk.
De, hát kik vagyunk? Van énünk, van nemzettudatunk, van múltunk, van jelenünk, van jövőnk? Talán a Magyarról már több mint 80 éve lemondott a világ? És mi magunk? Ki vagy Te Magyar, és hol vagytok?
Közös Európa. Miben közös? És miben van a nemzetek ereje? Ki foglalkozik azzal, hogy a Magyar Nemzet a közös Európában identitását felfedezze, visszakapja, illetve ami még van belőle a múltból, azt megőrizze.
Sajnos a politika, nemzetáruló. Ha bátor lennék, akkor azt mondanám, hogy a politikusok a nemzetárulók, mert mint a prostituáltak, huncut garasokért dobják oda értékeinket, jövőnket. Igaz, nem a magukét, hanem másokét, mindannyinkét. Mert számukra kincs az, ami saját életük, boldogulásuk, napi vágyaik kielégítését szolgálja, valami torz, szubjektív értékrend szerint. Ez a torzulás azért lehet, mert magukat képzelik istennek. Ahelyett, hogy istenítik magukat, inkább Isten értékrendjét kellene magukévá tenni. És ami ennél nagyobb baj, hogy az a nép, amely e földön él, az is ezt tanulja meg, értékrendje az értéktelenség. Amit ma megszerezhetsz, ne halaszd holnapra, és ne hagy másnak. Cigány vircsaft ami ebben az országban folyik, meg sem érdemli a Magyar, hogy Magyar legyen. Hát ne vesse senki szemére, hogy porlik és elvész, ha önmaga falja fel jövőjét.

Megállni

Ki kellene szállni a hintából.
No nem végleg, csak egy időre.
Míg újra megszívom tüdőmet levegővel.
Míg repülök, forgok az időben,
csak kapkodok, fulladok,
és nem nézek előre.

A szédületbe hullok felelőtlen.
Ez baj! Csak forgok körbe-körbe,
a démonok sikítva törnek ki belőlem,
szájalok, kacagok eszelősen,
a szemem csak jár föl-le.
Részeg utas lett belőlem!

Fecskék

Mára csak ennyi:

Végtelen bolyongás az élet, ha céltalan, érvtelen a semmittevésed!
De vándorlás, ha úton vagy és vár érkezésed, mert életben tartod reményed!

Simon András tisztelete

Érzed?

Bársonyosan langyos, szuszog.
Puhán, békésen beléd hajol,
kicsi szíve úgy dobol,
mint kit egyedül Isten alkotott.

Pedig nem, Te szíved alatt lakott,
ott tanulta meg a dallamot,
a taktust, azt a virtust,
mi a szerelem, és életnek irgalom.

Titkaiban, vágyaiban Te vagy ott,
a hangod az, mi altatón
cseng, oly nyugtató;
mit úgy hívunk teljes bizalom.

Majd ha elindul, és kimondja azt a szót,
Te karodba, öledbe vonhatod,
és újra – és újra őszintén mondhatod:
én mindig a tied vagyok.

Az úton

Azt kell keresnem, Aki van, és nem azt, ami van!
Aki van, az állandó; függetlenül tőlem, ki egy pillanatra feltűnök a látóhatáron, a jelen egy röpke mozdulatában, szinte mozdulatlanul. Valóban mozdulatlanul, vagy az időtlen öröklétben mozdulatom, megjelenésem nyomot hagy? Meg nem válaszolhatom, csak remélem, hogy létem megdermed a mulandóban, legalább egy fékezhetetlen szeretet sóhajával.
Ami van, az változó; velem, és bennem történő változó. Ebben a változó térben és időben elérhetem a változatlanságot, ha sikerül, legalább részletében azonosulnom a változatlansággal. Ha megérzem súlyát, mi súlytalan, mégis áthatol az anyag tehetetlenségén, és nehézségén, akkor, utólag, az öröklét által kerül minősítésre.
Lám, így érthető a változatlan, így egyben örök létező egyetlen egysége, mely magában tartalmazza a változót, a mindenséget, mi a változatlan nélkül mint fogalom sem értelmes, vagy értelmezhető.
De utam a változón keresztül vezet a változatlanhoz, hiszen a változóban nyertem tudatomat, melyben engedi megismerni magát a változatlan. Így lesz igazzá az is, hogy „aki keres, az talál”. Ez földi létem értelme. Oly közegbe kerül a lélek, mely a valóság, a teremtett világ; hogy általa felfogni, érteni, megközelíteni, elsajátítani legyek képes a teremtő szándékát, akaratát, teljességét, célját - mit belém oltott, hogy önálló szándékomból, saját akaratomból mondjam ki a szerződést Vele. Ez az Ő igazsága, miben nem található egy szemernyi öncélúság sem. Hogy méltó vagyok-e a szabadságra, melyet adott? Ott, a végén derül ki az, mikor e testet a földnek visszaadom. Addig élhetek vele, vagy eltékozolhatom.

Úton

Feszülten keresem a választ az élet napi kérdéseire, melyek új irányt szabni kényszerítenek. Ha engedem. De kezemben a kormány, mit Isten rendelt így, nekem. Most kell válaszolnom a hogyanokra, mit flegmán képtelen vagyok, és nem is akarok. De rossz döntést hozni sokkal könnyebb, mint helyesen mérlegelni, mindent kiszámítani. Most derül ki az, hogy ki vagyok.
Paulo Coelho írja, A zarándoklat c. könyvében: „Végtére is az teszi az embert igazán emberré, ha elhatározza, hogy beteljesíti a sorsát – nem pedig a lét misztériuma köré szőtt elméletek.” Talán nem is értem mit mond, csak sejtem. Valami olyasmit, hogy motivációim szerinti cselekedetek határozzák meg küldetésem beteljesítésének minőségét, nem pedig az, hogy milyen elméletekbe öltöztetem a transzcendens világot, melyet elérni akarok. Tehát akkor, amikor azt keresem, hogy hogyan tudom az e világi élettől függetleníteni magamat, a korrupciótól, azaz, a bűntől eltávolodni, akkor ne építsek az e világ társadalmai által felkínált, csábító hívásokra, melyek célja nem más, mint az, hogy magához láncoljon. Eben a világban kell élnem, de nem ennek a világnak.
Azt kell keresnem, Aki van, és nem azt, ami van! Mert míg az egyik az Igazság – maga az Isten, addig a másik a mammon, a csábítás, az önmagát imádó istenségek, melyek önmagukért elárulják még önmagukat is. Mert önmagában akar kiteljesedni, saját élvezete, önigazolása a mércéje, melyben az eszköz a cél, és nem célt állítva keresi hozzá az eszközt. Mert nem ismeri fel, hogy a mulandó, a változó, csak eszköz lehet, mely az örök, az állandó eszköze, amit a mulandó, ha nem ért meg időben, csak csalódás lehet a vége.
Nos, nem akarok csalódni, én eszközként létezőként szolgálni akarok, megfelelni, teljesíteni a feladatot, méghozzá kiválóan. Mint a zarándokló, aki elindul, keresve, kutatva, figyelve, a cél felé, hivatástudattal, elszántsággal, kíváncsisággal, de bizalommal. Tudva honnan indul, tudva, hova akar érkezni, és bizalommal, hogy jó úton halad. Nem bánva, hogy az úton kitérőket kell tennie, csak azért, hogy más is rátaláljon céljára, és rálépjen útjára. Mert mindannyian úton vagyunk. Igaz, van, ki ténfereg, van, aki sóvárog, és van, ki a céljához tart.

Üzenem Eperjes Károlynak

Hazudhat lelkem, de minek,
attól az éj nem lesz sötétebb,
sem a csend mélyebb.
Inkább Veled megyek;
holdbéli tájon, mint idegen,
osonva, lépteidet keresem.
Mégsem oly idegen a táj.
Amíg csak előttem jársz,
érzem lábad nyomát
- mint kötéltáncos
a manézsnak oltárán,
ott fenn a magasban,
még, ha meg is áll -
mibe lépnem megnyugvás.
Utolérni?
Akkor megfognám kezed,
és Veled énekelném a zsoltárt.
Milyen megnyugvást hoznál.
Neked nem, csak nekem
lenne több ez,
mint egy zsolozsma reggelen,
mi az álomból kiemel,
és a végtelen magasságokhoz terel.
Majd ha kezed elengedem
sem remeg többé.
Most már folyvást pereg, csepeg,
mint forrásnak hűs lehelete,
mi pezsdíti képzetemet,
frissíti emlékemet,
míg csak Hozzá elérkezem.
Köszönöm életedet!

A Világ szabadsága

Az óceán szélén ülve lógatom lábam, és végig tekintek a világon, csak úgy. Nem kritikusan, csak szemlélődve. Látom az Istent, ott a végtelenben, szétterülten a természetben, érzéstelen. De nem érzéketlen! Vigyázó szeme mindent felismer, mint az egyedüli jelent, észrevétlen; annak, ki nem keres, de látható, megfogható, és felfogható annak– és azzal dialógust teremt – aki folyton folyvást ráfigyel. Mert állandóan jelel, minden pillanatában van üzenete, legfeljebb én, nem érzékelem. Mert a világ elvonja tekintetem, zsibongásával, erőszakos, ideges hivalkodásával, önazonosságának bizonyításával. Lám:
- a természet csúcsán ott az Ember, aki mérhetetlen unalommal, türelmetlenséggel követeli a hatalmat magának, pedig senki másnak nem jutott belőle ebben a világban. És küzd önmaga faja ellen, mit kerget, űz, veszetten, hogy teremtsen békétlenséget. Ott dübörög a fellegekben, a föld mélyébe hatol, hogy megteremtse hatalmát a másik ellen. Furfangosságot ébreszt, ez ma a szellem, míg a lelkét megfeledten hurcolja, hazugságokkal megteremtve maga igazát. Új világot akar, melyet maga teremt, ki akarja hagyni Istent, mi lehetetlen. Mert számára kényelmetlen, hogy van, aki helyette uralja a rendet, amibe neki kell elfoglalni a helyet, tisztelettel. Dühöng, vicsorog, ül rajta a gonosz, az állandóan acsarkodó végzete, és már azt hiszi, hogy ez az élete, aztán mindennek vége lesz. Így hazudik magának a gyáva, miközben kicsúszik alóla szabadsága, melyet kapott, hogy ne legyen kínja a mindennapok kínlódása, mely fájdalmas, és követelődző, ha enged csábításának. Mert nem kéne. Élhetné napjait Isten szeretetében, gyönyörködve a természet szépségében, magának javát nem keresve, és meg nem utálva azt, mi neki lett teremtve. Milyen egyszerű lenne!
- Ha azt, kit Isten hatalomra termett, azzal a másik nem feleselne, hozzá lenne engedelmes, mint Istentől rendelt főnemeshez. De az, aki hatalom erejét elnyerte, hatalmától meg nem részegedne, szolgálná azt, mit kezébe tettek, és a dicsőségre felvezessen mindent, mert egy a célja, hogy feladatának megfeleljen. Ám az, kik arra nem érdemes, erőszakkal hatalmat ne kergessen, sőt, ne követeljen.
Mert az alázat nemesi kegyelem, mit gyakorolhat minden közember, aki hitéből ki nem kelve, Istennel nem feleselve, jövendőt az üdvösségben lelhet. Mert hite, hogy a földi élet vándorlás, mely zarándoklat az örök életbe vezető úton, hova megérkezni a boldogság, és a lélek teljességének érdeme. De oda, egyedül a zarándok út vezet! Amire az Ember érdemes, csak lenne magában elég hit, ahhoz, hogy a végtelen rá figyel, és hív. Nem követel. Nem kényszer az Ember érdeme, bár elérhető, ha a hívásra felel, és még szeretni is képes Vele, ki maga a szeretet - azzal, hogy csak ad, akkor is, ha tudja, hogy cserébe semmit nem várhat, nem kap. A végsőkig hiszi az embert jól termő fának. Ez az Ő szabadsága: ha el is téved tőle, bármikor visszatalálhat az Ember. Csak merni kell kimondania, hogy tévedtem.

Morgolódó vitázó magam

A roskadozó ajtófélfának dőlök,
háttal, hogy ne lássak, és ne halljak,
csak magamban, ezzel a féktelen paraszttal
vagyok, szokatlanul ismeretlenül.
Próbálom érteni dünnyögését,
méltatlankodó ellenvetését,
mivel minden állításommal vitatkozik.
Engedetlen és béklyót nem tűrő mihaszna!
De még, ha volna haszna, annak,
hogy ellenkezésével szitokszót hallat.
De nem. Ez már az öreg, együgyű fajta,
ki szeretne, de a csököny nem hagyja,
mi belé lett vasalva.
Csak érteném, hogy mit akarhat,
vagy ez csupán az ösztönt nyargalja?
Sajnálnám, ha a szellem így kifagyhat,
hogy képtelen uralni testét a barma.
Mert még, ha állat volna;
de hát, ember bőr van rajta!
Igaz, töredezik, repedezik, jajgat,
de foltozni mégsem akarja.
Hát úgy látom, engedni kell annak,
aki még ma képes arra.
Az ajtófélfára egy nagyot csapva,
megfordulok, a világba bele kapva,
fütyörészve – mint egy suhanc ötvenes fajta,
megyek dolgom után kajtatva.

Benned akarok kivetkőzni …

… magamból.
A holdtöltét várom, mikor minden kiderül:
A sötét a sötétbe olvad, a világos elkülönül,
nekem pedig választanom kell a kettő közül.
Rejtőzködni akarok, arra kerget ösztönöm?
Vagy veszettül irtózva, a világra megyek.
A kettő együtt, ott, és akkor, nem lehet.
Az lesz magamnak, a mában a feleletem;
mire bár rákérdezhetek, de nem lesz felelet.
Egyszerre csak egy lehet, mi cselekvő üzenet.
Istennek,
Embernek.
Nem érzelem, nem szereplő értelem,
egyedül a lélek mélyéből feltörő jel, a végzetem.
Onnan vissza nem térhetek,
ha elfárad lábam, letérdelek,
görcsösen összekulcsolom kezem,
az égre emelem tekintetem,
szótlanul esdve, rebegve, könnyezem.
Míg nem rólam az út pora lepereg,
múltamból mindent eltemetek,
csak az előttem lévő szűk ösvény lebeg,
míg meg nem érkezem.

Vasárnapi kegyelem

A harang ma sűrűbben szól,
vasárnap van.
Mit megszentelnek azok a napok,
melyekben a szorgalom
uralkodott.
Ha vágytam mára szentelt napot!
Mert nem magától van.
Az Isten az, ki beszüremlik,
ha hagyom, és ott vagyok.
Én vagyok keret, de övé a tartalom.
A világló mécses én vagyok,
melege az, az isteni irgalom.
Hát hitemhez társuljon alázatom,
akkor a kegyelemnek ajtót nyitok,
még ha nem látom is, Ő ott topog.
És így, mi lett a hetedik napom,
lesz kezdet,
mivel egy új hétre indulhatok.

Bérmálkozókkal együtt élő ünneplő gondolatom

„Krisztusi életet mindenütt élhetünk, abba mindenütt elmerülhetünk; e téren céheknek s privilégiumoknak nincs helyük. Mindenkinek szól az Üdvözítő szava: aki Atyám akaratát cselekszi, az megy be a mennyek országába, s ismét: Atyám akarata az, hogy szentek legyetek. Aminthogy voltak is, vannak is mindenütt, a társadalmi élet minden rétegében, a munkának minden mezején krisztusi lelkek s voltak s vannak minden hivatásban szentek. Azért van az aztán, hogy valaki szentebb lehet a világban, mint más a kolostorban; hogy üdvözülhet a világban, mialatt más elkárhozik a klérusban. E fölvilágosodás erejében bizalommal kell mindenkinek föltekintenie az Úrra s át kell éreznie, hogy az Isten azt az egész nagy szent életet követeli tőlünk, bárhol legyünk, melyet Krisztus élt elénk. Nem vagyunk profánok, sem másodrendű keresztények; nem szabad a mennyországnak csak kuckójába kívánkoznunk; minek a kuckó, mikor az egész Krisztus a mienk? Nem zavarodunk meg egy cseppet sem azért, hogy nem állunk az egyház hierarchiájában, hogy nem vagyunk papok vagy püspökök, hogy nem élünk kolostorban; ti mindnyájan testvérek vagytok - - mondotta az Úr -- célotok egy, mesteretek s éltetek kincse is egy... egyetlenegy, Krisztus s az ő kegyelme, szép életben kifejtve!”
Prohászka Ottokár püspök és tanító, fenti írása jut eszembe, amikor a bérmálás szentségének gondolatát próbálom körüljárni. Hiszen gondolata igazán érett, és felnőtt katolikus keresztlényi gondolat, amint a bérmálás szentsége is a tudatos felnőttkor megerősítő szentsége.
Mert, hogy mi is a szentség fogalma és értelme? „A szentségek jelek és eszközök, melyek kifejezik és erősítik hitünket, megszentelik az embert.” „A szentségek a láthatatlan isteni kegyelmet jelenítik meg látható módon.” Azaz a szentségekkel való együttélés a keresztény tudatos vallásos élet igénye, szüksége, mi az egyén tudatában fejeződik ki, mint kiteljesedés vágya. A szentségek igénylése feltételezi a hitet Istenben, és Egyházához való tartozás közösségének élményét. Hiszen az Egyház közössége kell legyen az a fórum az egyén életében, mely a tökéletesedés fejlődési folyamatához segíti, egyben kiteljesedést biztosít számára, hogy megélhesse az Isten szeretetét. Ahol megélem Isten szeretetét az által, hogy adakozásommal és a testvéri szeretet elfogadásával lehetek cselekvő része Krisztusnak.

A mai szóhasználattal élve pozitív gondolkodással közelítek a közösséghez, melyben pozitív élettérhez jutok, melyben az éltető erő a szeretet, mely Istenben van és Krisztusban termelődik újra és újra számomra, melyet a Szentlélek táplál bennem és a közösség egységében.
Hogyan tudom tudatosítani magamban az isteni kegyelem jelenvalóságát? Ahogyan Pál apostol buzdít: „… eszembe jut a benned levő képmutatás nélküli hit … Éppen ezért figyelmeztetlek, szítsd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézrátételem által benned van. Hiszen Isten nem a félénkség lelkét adta nekünk, hanem az erőét, a szeretetét és a józanságét. Ne szégyenkezz hát az Úrról való tanúságtétel miatt, …” (2Tim 1, 5-7). Hát ez az a kézrátétel, mely a bérmálás szentségében a hitre fejti ki hatását. Nem szuggesszió, nem. Kegyelem! Amely kegyelem az egyénben hite által táplálkozik. Isten ereje, mely a hét kegyelmi ajándékot hordozza, melyre jézus így hagyta rá az apostolait: „Ezeket akartam nektek mondani, amíg veletek vagyok. S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek. Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen.” (Jn 14, 25-27).
Hát, ki bérmálás szentségét fogadja magába, az ne nyugtalankodjék többé, az legyen bizonyos és biztos abban, hogy Isten kezében hordozza, és oltalmazza, és ez a bizonyosság legyen társa életútján, minden pillanatában. Meg kell idéznem, Prohászkának ide illő, csodálatosan szép gondolatát: „Istennel kapcsolatban, a megszentelő kegyelem által vagyunk. A kegyelem nem erkölcsi jóság, nem erény, nem lelkes, erőteljes érzés, hanem a lélekben végbemenő istenülés. De nem olyan istenülés, melyet érzünk, mely öntudatunknak tapasztalat alá eső tartalma volna, hanem olyan, mely a lélek valóját fogja meg s öntudatunk alá nem esik. A Szentlélek tehát lelkünket annak valóságán, mondjuk, a gyökerén fogja meg s ott köti össze magát vele; onnan van, hogy azáltal minket minden emberinél különb, isteni cselekvésre képesít s ugyancsak azt adja belénk, ami lelkünk jövendő, dicsőséges elváltozásának csírája s gyökere. Erről a megszentelő kegyelemről mondja Szent Péter (2Pt 1,4): ,,ezáltal az isteni természet részeseivé'' lettünk, vagyis magával az Istennel közösségben állunk”.
De a bérmálkozó – e magára vett szentségi közösségben Istennel - egyben cselekedetre vállalkozik, mely cselekedet a hit győzelme; hogy Krisztus közösségének érző, és tüsténkedő, azért aggódó, elkötelezett tagjává válik, aki felelősséget és részt vállal a közösségben – a közösségért, mely arra készteti, hogy tegyen azért, hogy szeretetben tökéletesedjen, mely tökéletesség a közösségben az egyén tökéletesedése útján válik teljessé. Jelenlétével és jelenvalóságával tehet tanúságot mindenki. Annak tudatában, hogy „Krisztus nem azért jött a világra, hogy az emberek csak mennyországba jussanak, hanem azért is, hogy a földön isteni élet legyen.” (Prohászka Ottokár). De az isteni életet velünk akarja Isten valósággá tenni, akik hiszünk Benne.
Ezért imádkozok - és hívok imára minden keresztényt, ki ezeket a sorokat olvassa – a most bérmálkozókért, és mindenkiért, ki Egyházunkban a bérmálás szentségét vette magára Szent Bonaventúrával a Szentlélek hét ajándékáért (mert a mi dolgunk, felelősségünk sem kevés, kiknek nyomába lépnek, és példájára épülnek bérmálkozóink):

Kérjük kegyelmes Atyánkat, általad, értünk emberré lett, keresztre feszített és megdicsőült egyszülött Fia által, hogy árassza belénk a Szentlelkét, aki minden teljességével rajta nyugodott.
Add meg nekünk -
- a bölcsesség lelkét, hogy az élet fájának - aki Te vagy igazában - gyümölcsét, éltető ízét megízleljük;
- az értelem ajándékát, hogy elménk látása megvilágosodjék;
- a tanács ajándékát, hogy nyomdokaidon a helyes ösvényre lépjünk útjainkban;
- az erősség ajándékát, hogy támadó ellenségeink zaklatását erőtlenné tegyük;
- a tudomány ajándékát, hogy a jó és rossz megkülönböztetéséhez kellő szent tudománnyal beteljünk;
- a jámborság adományát, hogy az irgalom indulatát magunkra vegyük;
- az Istenfélelem ajándékát, hogy elkerüljünk minden rosszat, mély tisztelettel megnyugodjunk örök Fölséged végzésében.
Azt akartad, hogy ezeket kérjük abban a szent imádságban, amelyre bennünket tanítottál. Kérünk, hadd nyerjük el most is szent kereszted által mindezt szentséges Neved dicsőségére, akinek az Atyával és Szentlélekkel együtt tisztelet és dicsőség, hálaadás, tisztesség és hatalom mindörökkön-örökké. Ámen

A papság szentsége

(Jézus Szívének ünnepén a Papok Megszentelődésének Világnapjára)

Jézus, az utolsó vacsorán mondta tanítványainak, a tizenkettőnek: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre.” (Lk 22, 19).
Ezt az után mondta, hogy megtörte a kenyeret ezekkel a szavakkal: „Ez az én testem, amelyet értetek adok.” (u.o.).
Ma, amikor Krisztus felkentjei cselekszik hasonló módon, ismételve Krisztus szavait, Krisztus rendelése szerint, feljön bennem a gondolat, hogy ott és akkor, ő az, személy szerint az-az ember mondja ki ezeket a szavakat, és ettől nem tudok elvonatkoztatni. Nem is akarok. Jól van ez így. A papban elfogadom az embert, és elfogadom Krisztust. Azt a Krisztust, aki mindenkinél jobban ismeri őt – és engem is – és ezzel az ismerettel együtt találja őt alkalmasnak arra, hogy cselekedjen úgy, ahogy azt maga is tenné. Elfogadom a jelenségben, az egységben fogant töredékességet, és a töredékesben egészen jelenlévő Istent! Csodálatos misztérium számomra, akiben szentté válik az esemény, ebben az egységében. A jelenvaló tökéletlen élet – az örökkön változó, és a törekvés céljaként jelen való tökéletesség – a változatlanságában, mindenhatóságában. A jelenvaló tökéletlenség részeként vagyok én is jelen szavaiban. Aki vágyakozok a tökéletességre, de a magam, és környezetem hatásai tények, elfogadásra kényszerítő tények, mellyel együtt vágyakozok, és küzdök a tökéletesség felé.

A pap által kimondott szavak a maga felajánlásának a szavai is: „magamat adom értetek Krisztusnak”. Amikor az átváltozásnak ilyen módon részévé válok, átélem a magam átváltozását is: a közösség - mely Krisztus közössége, hiszen Krisztus megjelenő átváltozásának misztériumában újítja meg minden egyes alkalommal közösségét - én is részese vagyok, Krisztusban válok eggyé azokkal, kik ott jelen vannak. Felajánlom magamat Krisztus egységének részeként. A test, és a testben jelen való töredékességemet a szellemi lét tökéletesedésére törekvésében. Krisztusivá válásom szándéka ez. Döntés, cél, akarat, cselekvési folyamatom része, mely a teljesség felé mutat. Belőlem indul el a vágyakozás felé, míg be nem teljesedik Krisztusban. Ez a szabadságkényszerem, megszabadulni magamtól, a test bezártságától, hogy a lélek szabadságában élhessek, a visszahúzó, kicsinyes testi kényszerektől felszabadultan. Ahol már nem a bűnösségem, az esendőségem a fontos, hanem a teljesség dicsőítése.
„Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára.” (1Pét 2,9).
Ezt a húzóerőt, felemelő erőt kell meglátni papjainkban, akik a nyílegyenes utat jelölik meg a teljesség felé, a teljességtől kapott szentségi kegyelem által. Akik közülünk valók, de szentségi valójukban Krisztus pásztorai, örökösei a tanításban és a hatalomban, mely hatalom a szeretet.
Áld meg Uram papjaidat, a mi papjainkat, Szentlelked erejéből sokasítsd meg jelenvalóságodat velük és általuk, – ami nélkülünk, Beléd olvadt hitünk, hűségünk, és alázatunk nélkül csak koldulás, de érted vállalt cselekedeteinkben válik könyörgéssé, imádsággá. Ámen

Egy csepp

Egy csepp, mi most földet ér.
Ijedten, nyitogatja szemét,
felsír, felveszi nevét,
mi kijár mindegyiknek,
kié személyes a jelenlét.
Odaátról egy új remény,
kiben a szeplőtelen
örökös halk istenség
ereje új életre kél.
Isten és ember tettre kész,
de a világ fogadásra kész?
Ki itt él, vissza sose néz,
magától sem kérdezi meg,
hogy jönnek e még?
És oly kevés ki segítségül hívja
szívének melegét.

Életszentség

Fölsejlik az élet tükre, mi mélységétől átlátszó, tiszta.
Zavartalan homály sem töri ketté, kétséget nem enged,
bársonyos ragyogásával vonzásba kényszerít, lüktet.
Mint az élet, mi nem fáj, és nem sajog, de ragyog.
Melegít, és melegségében ápolón ölel magába féltőn,
ahogy ember óhajtja a biztost, az egészen elragadót,
mi váratlan, és várakozás nélkül zsibongja körül.
Ahogy benne a feltörő szerelem, mi ugyan csak érzelem,
de mégis hasonulni bír a tökéleteshez, mit csak remél.
Megtartva a reménytelenségben is, földtől magasan,
mint léggömb, ki súlytalannak érzi terheit mindörökre.
Távol attól, mi eltávolít, megragadva a szentet, a távolit,
kinek bölcsessége a homálytalan vakságon át is vakít,
létezni az élhetetlennek tanít, úgy, hogy nem nagyít.
Oly természetes, hogy a gazdag rá hiába kacsint.

Mit tervezel a nyárra?

Az iskola kapuk bezárnak. Ki elballag, ki érettségizik, ki csak töltődik a következő évre. De valami más kerül a fiatalok fókuszába, mint az elmúlt hónapokban. Tervezgetések, álmodozások; kunyizás anyunál, apunál, egy csábító nyári programra. De mennyire foglalkoztat az a gondolat, hogy előre tekints, hogy a jövőd tervezgetésébe kezdjél, arról szőjél álmokat, esetleg erre a nyárra beütemezzél a jövőből egy csipetnyit, hogy megpróbáld magad, hogy teszteld magad, mire is vagy képes, mennyire áll hozzád közel az álmod? A szórakozás, a lazulás, a kiengedés kell, most vagy fiatal, de azért mert fiatal vagy, sőt, ha már azt állítod magadról, hogy Te felnőtt vagy, tudsz magadra vigyázni, akkor felelősséged is van már azért, hogy milyen társasággal töltöd idődet. Kikkel próbálod jól érezni magad.
Szóval, ha már nagy vagy, önállósodni akarsz, akkor kell, hogy legyen már értékrended, mi kialakult Benned. Az értékrend, melyet olyan értékrend mintájára alakítasz ki, ami számodra követendő példa, minta. Van ilyen előtted, összeállt már a kép benned? Érlelni kell persze, de vannak szüleid, a családod, akiket használhatsz arra, hogy zsűrizzenek, csak kérjed meg őket, hogy mondjanak véleményt. Persze, hogy ehhez alázat is kell, de hát erre tanít a vallásosságod is, amit ha komolyan gondolsz, akkor vedd kezedbe a Szentírást, Szent Pál leveleit, János apostol leveleit, vagy Jakab apostol levelét. Ne sajnáld az időt, hogy elolvasod ezeket. Olyan alapokra építkezzél, melyek szilárdak és örökérvényűek.
Nehezen megy, csábítanak a haverok, az iskolatársak? Ha idődet megtanulod beosztani, hogy erre is és arra is jusson időd, akkor meglátod, elégedett leszel magaddal, és ha elégedett leszel, megnő az önbizalmad is, és szabadságod nem rabságod lesz, nem szabatosságod lesz, hanem örömöddé válik. És, ha még mindig nehéz, akkor fogadd meg Teréz anya tanácsát, aki azt mondja, hogy ha nincs rend benned, akkor kezdjél el imádkozni, rendszeresen, apró fohászokkal, alakítsd ki imaéletedet. Tanulj meg imádkozni, ahol a kérés nem szégyen, de a dicsőítés felemel téged! Érezz rá Isten szeretetére, engedd közelebb magadhoz Istent, és tervezgessél vele. Hívjad és kérleljed, szólítsd Őt társadnak, és jönni fog Hozzád, pontosabban észre fogod venni, hogy ott van melletted. Neked kell nyújtani felé kezed, mert e karnyújtásnyira van tőled.
Hittanos társaiddal kezdj el szervezkedni. Eger vár téged is! Katolikus Ifjúsági világtalálkozó lesz az idén Sydney-ben, ahova nem valószínű, hogy eljutsz, de a Magyar Katolikus Ifjúsági Napok talán elérhetők a számodra is. Eger, 2008. július 17-20! Többet megtudhatsz róla: a honlapon. Legyen a nyár a tőkéd, a Te gazdagságod, melyből profitálhatsz egy életre.

Bátran jelenítsék meg a közéletben a keresztény értékeket

Ideje, hogy az európai keresztények vállalják a hivatásukat. Imádkozzanak és dolgozzanak a közös otthonért: bátran jelenítsék meg a közéletben a keresztény értékeket – közölte Surján László kereszténydemokrata politikus, európai képviselő az „Európa Krisztusért!” mozgalomról, a Gondolának adott interjújában.

Az “Európa Krisztusért!” résztvevői vállalják, hogy minden délben a Miatyánkot imádkozzák a keresztény Európáért.
(részlet a felhívásból

Európában mindenhol imádkoznak – csatlakozz te is!
Mikor? Ha lehet, minden délben!
Hol? Éppen ott, ahol vagy!
Mit? A Miatyánkot – AZ Imádságot!*
Miért? Egy keresztény Európáért! Mert Krisztus a mi reménységünk!

*A katolikusok az Úr Angyala előtt imádkozhatják a Miatyánkot.

Minden európai polgárt szívesen várunk, hogy csatlakozva hozzánk, együtt imádkozzunk.
Szűkebb értelemben véve, nincsenek tagjaink, csak résztvevőink, akik egy ötletet valósítottak meg. Az „Európa Krisztusért!“ kezdeményezés különböző felekezetű keresztények közös gondolata volt, választ keresve napjaink keresztényekkel szembeni diszkriminációjára.
Ha csatlakozni akarsz, itt megteheted!
Figyelem: Kezdeményezésünk nem egy politikai kampány, hanem az egyének Istenhez való odafordulását kívánja támogatni. Figyelembe véve a számos keresztényellenes és a keresztény értékek elleni támadásokat, a remény ébresztése valóban sürgőssé vált: európai országok keresztényei, mint a „szentek közössége“ közös célok és érdekek mentén foghassanak össze.

Kapu

Oda értem, időben,
egy nagy zöld kapun
kellett belépnem.
Idegenen állt előttem,
titkait elzárta előlem.
Én kérdeztem, szerényen,
kíváncsi érdeklődéssel:
mi van mögötted?
Hallgatott, mereven nézett,
mint aki harcra készül
ádáz ellenséggel.
Én vártam, körbe néztem,
kitől kérhetek segítséget.
Majd feleszméltem,
kezemet emeltem,
hogy az órámra nézzek,
ekkor megnyikordult,
lám milyen félszeg!
- gondoltam büszkeséggel,
mikor kinyílt, én beléptem.
Volna! A győztes esélyével.
Máris tudtam tévedésem,
mikor a félhomályból előtűnt
egy szépasszony nevetése.
Vesztesként visszaléptem,
dadogtam bocsánatkérésem,
hagytam, hogy eltűnjön
az utca sűrűjében.
A győztes, ki nem lesz
soha velem szövetséges!
Alázattal tudomásul véve,
hogy nem enyém az érdem,
lógó orral beléptem,
nem volt bátorságom
visszanéznem.

Bélyeggyűjtők

Ki emlékszik bélyeggyűjtőre? Ő az, aki értéket ápolt, titkon, albumokban lapozgatta, mesélt nekik, tisztelte és szerette értékeit, gondjukat viselte, vigyázott értékeire, őrizte azokat, adta, vette, cserélte, ami bizonyította, hogy értéket képvisel gyűjteménye. Talán ma már nem is gyűjtenek bélyeget. Talán már senki meg se venné.
Mi eddig személyes intimitás volt, most valóság, közhely. Mindent kitálalunk, kirakunk az utcára, vagy ellopják, és úgy kerül az utcára. Aztán arra érdemtelenek széthordják, mint kacatot, mint lomot, mint prédát. Aztán üzletté válik, és már személytelen. Míg valaki meg nem talál benne egy új értéket, mi már nem az, mi volt. Csak mutogatja, csak prezentáció, vagy prostitúció eszközévé válik. Jó, ha eredeti tulajdonosáról leválik, és azt, már nem teszi azzá. Feltételezve, hogy az illető számára az nem volna kívánatos. Mert az sem kizárt. A legdirektebb értékek válnak így értéktelenné. Mert ami már pénzért megkapható, az ma már értéktelen. (Mi az, mi nem kapható meg pénzért?) Sajnos. Igaz is, ma már az érték fogalma sem definiálható, az is szubjektív, mint minden értéket hordozó fogalom.
A köznyelvben ma már az Isten sem értékként kerül említésre, lejáratva. Szerencsére nem minden–ki-nél, és nem minden szóhasználat-ban. Nem megyek bele, hogy végig vegyem mind azt a szót, értéket, fogalmat, minek értékét elvettük. Mi, emberek; azok, akik számára az érték önmaga értékétrendjét jelenti, határozza meg.
Bizony, alapvetően én nem személyes tárgyainkra gondolok, hanem az annál sokkal elvontabb és magasabb szintű értékeinkre, melyek nem tárgyak, de annál inkább helyünket, az Ember helyét jellemzi. Helyünket meghatározza abban a környezetben, közegben, melyet a teremtett világnak nevezünk, és amely körül vesz bennünket. Melybe beágyazódva vagyunk, magunk is teremtményként, és mely minősít bennünket. Az a borzasztó, hogy a minősítést magunk állítjuk így ki magunkról. Nem kellene ennek így lenni. De hát, meg van írva, hogy cselekedeteinkkel, döntéseinkkel, magunk vonjuk magunkra az ítéletet. Ami biztosan nem marad el, még ha struccpolitikát folytatunk is.
És menekülnek, légvárakba, koholt, képzeletbeli szabadságba, mi nem az, hanem örvény, mi gyorsítja a folyamatokat.
És mind ez így marad, míg rá nem jövünk arra, hogy az anyagi világ, és annak minden értéke képzelet. Semmi köze a léthez, csupán a teremtett világ Ember által teremtett hatalmának színtere, mit az ember önmaga elpusztítására tud csak használni, míg alázatra nem ébred Teremtője iránt.

Igazszívüekre cserélj Bennünket!

Ha én mondanám, képességeim „szelídségével”, hazudnék. De, hogy Tőled való a szó, bátran mondom imámnak, nem keseregve, áldva téged, fájlalva népem, kikre állnak frissen szavaid a mában:

- Uram, bosszúállás Istene, bosszúállás Istene, jelenj meg! Kelj fel, ó föld bírája, fizess meg a kevélyeknek! Meddig fognak, Uram, a bűnösök, meddig fognak még a bűnösök dicsekedni? Fecsegnek, vakmerően gonoszságot beszélnek és kérkednek mind a gonosztevők. Népedet, Uram, elnyomják, örökségedet sanyargatják. Meggyilkolják az özvegyet s a jövevényt, lemészárolják az árvákat. Azt mondják: ,,Nem látja ezt az Úr, Nem veszi észre Jákob Istene.'' Eszméljetek, ti oktalanjai a népnek, ostobák mikor tértek észhez? A fül plántálója ne hallana, s a szem alkotója ne látna? Ne büntetne, aki dorgálja a népeket, aki tudományra tanítja az embert? Ismeri az Úr az emberek gondolatait és tudja, hogy hiábavalók. Boldog az az ember, akit te oktatsz, Uram, és megtanítasz törvényedre, hogy megóvd őt a gonosz napoktól, amíg a bűnös számára a verem el nem készül. Mert nem taszítja el népét az Úr, és nem hagyja el örökségét. Mert az ítélkezés visszatér az igazsághoz, és követik mind az igazszívűek. Ki kel fel értem a gonoszok ellen, ki áll mellém a gonosztevőkkel szemben? Ha az Úr nem nyújtott volna segítséget, már-már a némaság helyén lakoznék a lelkem. Ha azt mondtam: „Inog a lábam”, megsegített a te irgalmad, Uram. Bármilyen sok fájdalmam volt szívemben, vigasztalásaid felvidítottak engem. Lehet-e köze hozzád a hamisság ítélőszékének, amely nyomorúságot szerez a törvény ellenére? Az igaz életére leskelődnek ők, s elítélik az ártatlan vért. De nekem oltalmam lett az Úr, és menedékem sziklája az én Istenem; Ő megtorolja rajtuk hamisságukat, saját gonoszságukkal semmisíti meg őket; Megsemmisíti őket az Úr, a mi Istenünk. (Zs 93)

Az Ember arcú világ

Egy országnyi magzat hal meg évente
2008. 05. 11. 23.10
Európában majdnem minden ötödik terhesség abortusszal ér véget, ami azt jelenti, hogy a kontinensen minden 27. másodpercben meghal egy magzat abortusz miatt.

A Családpolitikai Intézet jelentése szerint 2006-ban a 6,4 millió terhességből 1,16 milliót szakítottak meg – ez a szám nagyobb, mint Ciprus egész lakossága.
A norvégiai szélhelyű független szervezet adatai szerint a magzatelhajtás a leggyakoribb külső halálok, felülmúlja a gyilkosság és baleset miatt bekövetkező halálozások számát – áll a Daily Mail cikkében. Az összes abortusz 77%-át az Egyesült Királyságban, Franciaországban, Romániában, Olaszországban, Németországban és Spanyolországban végzik el Európában.
A jelentés arra is felhívja a figyelmet, hogy az abortuszok magas, illetve a születések kritikusan alacsony száma miatt Európa demográfiai időzített bombán ül. Ehhez hozzájárul az is, hogy a házasság intézménye mára elveszítette fontosságát: a házasságok átlagos hossza mindössze 13 év, és félpercenként egy újabb pár válik el a kontinensen.
Forrás: vital.hu

Talán így van

(Ne félj!
Ami elfogy, azok a cukorsüvegek,
a mosolyod az örök lehet.
Felkapja az emlékedet,
és cipeli, keresztül az éveken,
így maradnak azok Veled.
Mi nem volt, mi nem lehet,
de mert hiányzik Neked,
álom szőtte réteken,
árnyékként ott lépeget,
és meglátod, ez lesz az életed.
Te már is bölcsebb leszel,
megtanulod, hogy a szeretet,
őriz, félt féltékenyen,
de ha kell, mégis elengeded.)

Azokat a nőket szeretem

"Én még azokat a nőket szerettem, akik nem kezdtek el röhögni, ha a férfi az erdei úton letérdelt előttük, két kezébe fogta a nő lábát, és megcsókolta a kis cipő hegyét. Azokat a nőket szerettem, akik könnybe borult szemmel gondolták ilyenkor: „Igen, szeret” – s nem azokat, akik hasonló pillanatban szakértő és beavatott fölénnyel gondolják: „Aha, lábfetisista.”" (Márai Sándor: A négy évszak)

Sándor, engedd meg!

Én már azokat a nőket szeretem, akik még nők. Bájosak, csinosak, érzékiek, halk szavúak, megfontoltak, komolyak, de mégis humorosak. Amit kihagytam, talán szándékosan: szemérmesek, egy cseppet sem közönségesek. Akik nem eladni akarják magukat, bár tisztában vannak értékeikkel, mégis csak életteret követelnek. Élnek velünk és közöttünk, mégis távol, és megérinthetetlenül. A divat eszközük, de nem hatalmasodik el rajtuk. Nem eszük van, hanem szellemük és alázatuk. Akik tudják, hogy kezükben a jövő, de ez a tudás az erejük, nem a hatalmuk. Szépek, szépségük belülről árad kifelé, nem pedig fordítva, ja, és nem önmagukért vannak, főleg nem testükért. Transzcendens, szuverén lényük a meghatározójuk, és mozgatójuk.
A Nő? - Szeretni úgy tudom, ha tisztelhetem. Távozik, de mégis itt marad. Felkavar, de mégis rendbe rak. Társaságban minden szem rátapad, mégis, mindenkit visszatart.

Leírva még fájdalmasabb látni és tudni!

BUDAPEST – Jelenleg minden politikai kampányra költött tíz forintból kilenc illegális forrásból, illegális csatornákon jut el a politikai erőkhöz – mondta Alexa Noémi, a korrupcióellenes szervezet, a Transparency International (TI) ügyvezető igazgatója. - Adja hírül a sajtó.

Ez a nagy csalódás, mit a hatalommal kapcsolatban meg kell élnünk. Ezért kell nekünk a demokrácia? Hogy azok, akik a demokráciáról felelősségteljesen nyilatkozhatnak, és a szavak becsületét garantálhatnák, azok elárulják az ügyet, és bennünket?

Egy bizonyítékkal több arra, hogy bárminek hívják a társadalmi rendszert, egyetlen egy meghatározó elv az, ami érvényesül: az Embernek milyen a viszonya a transzcendens világhoz, mely az egyetlen és örök igazságok törvényszerűségének a hordozója, amiben a változó örök változatlan; a morálnak, etikának és erkölcsnek a biztosítéka és meghatározója. Melytől minél messzebbre távolodunk, annál nagyobb hazugságokba kergetjük magunkat.